Ma ismét Virág Lili egyik írását közlöm, egy misztikus utazásról -szó szerint a világ tetejére - nem sokkal kisfia, Norbi halála után.

2006 decemberének első napjaiban érkezett a telefon: meghívást kaptam Nepálba. Annyira váratlan és érthetetlen volt számomra ez az invitálás, hogy kétszer is megkérdeztem a hívót, valóban nekem szánta-e a szavait. De kétségtelen: a lehetőség engem szólított meg. És nem is volt benne semmi érthetetlen. Egy csoport tagjaként azért utazhatok a világ másik felére, hogy segítségre leljek életem legnagyobb tragédiájának feldolgozásához. Másképp fogalmazva a túléléshez. De erre csak később, ott kint, Nepálban jöttem rá.

Tele voltam bizonytalansággal és kétségekkel. Úgy éreztem, túl gyorsan kell határoznom (két napom volt a válaszra), pedig tudtam, egy hónappal később se lenne könnyebb. De talán ez az egyetlen esélyem arra, hogy magamra találjak- gondoltam pár másodperccel később. Talán ez az egyetlen lehetőség, hogy legyőzzem az engem ért veszteséget és választ kapjak néhány kérdésemre. Hogy kiderüljön, van-e tovább?

Az elmúlt közel fél év alatt megtett út nem vezetett túl messzire. Mit is veszíthetek? Az utazás során talán közelebb kerülök a sorsom -és benne önmagam- elfogadásához.

Végül igent mondtam és egyszer csak ott álltam Kathmanduban.

Forrás: www.inmagine.com

Egy olyan világban, ahol akkortájt polgárháború veszélye fenyegetett és rendszeresek voltak az utcai zavargások. Egy olyan világban, ahol az utcán teljesen megszokott a kopasz fejű szerzetesek látványa, ahogy békés, tiszta tekintettel közlekedve remélnek egy jobb valóságot. Ahogy egyébként mindenki a buddhizmus hazájában.

Egy olyan világ vendége voltam, ahol jól megfér egymás mellett a hatalmas gazdagság és pompa a templomokban és a mérhetetlen nyomor és kosz a templom falain kívül. Ahol a közlekedés európai szemmel nézve maga az átláthatatlan káosz és mégis alig történnek balesetek. Sokszor olyan szűk helyeken férnek el járművek, ami felfoghatatlan. Állítólag azért képesek a helyi sofőrök az efféle bűvészmutatványokra, mert hisznek benne, hogy lehetségesek. Mert HISZNEK. Ahogy nekem is muszáj volt hinnem a saját szememnek.

Ott álltam egy olyan világban, ahol a nők több embernyi súlyt cipelnek naponta több órán át a hátukon, amikor a házépítéshez (vagy ki tudja, mihez) szükséges köveket szállítják egyik helyről a másikra. És Kathmanduban minden út felfelé vezet. Nemcsak képletesen. Öles lépcsőkön keresztül is.

Érezhető volt, hogy a világnak azon a felén mások a rezgések, és más az a közeg, amiben az emberek élnek. Mások a léptékek. Más a tekintet, más a mosoly, más a köszönés. Egy másik világ. És minden rossz ellenére, ami velük történik, sokkal boldogabbnak tűnnek, mint mi. Békésebbnek és tisztábbnak.

Az első négy nap nem éreztem túl jól magam. Rögtön az elején megfáztam. A világ minden részén hidegek a templomok. Így kathmandu-i tartózkodásom első felének egy részében a lelkem helyett a fizikai testemmel voltam elfoglalva.

Abban a négy napban kóstolót kaptam Nepálból. Illatos, ízes, fűszeres, izzasztó és didergető kóstolót.

Az egyik hajnalban felmásztam a felhők fölé. Napkeltére érkeztem - én úgy éreztem, a világ tetejére (nem is tévedtem túl nagyot, hiszen onnan, ahol álltam, csak "karnyújtásnyira" méltóságoskodik a Föld legmagasabb hegycsúcsa). Egy kolostor udvaráról néztem le a völgyet takaró, harapnivaló felhőkre. Csak pár méterre voltak tőlem, a lábam előtt. Percekig még levegőt is csak óvatosan vettem, nehogy elszalasszak, elijesszek valamit. Bármit, ami fontos, amit magammal hozhatok az én valóságomba. Óvatosan töltöttem meg a zsebeimet a hajnali nepáli hideggel és a felhők illatával, félve és szégyenkezve, mintha attól, hogy egy kis darabot elhozok belőlük, az ott maradókat károsítanám meg.

De ugyanabban a négy napban egyfolytában féltem és rettegtem is attól, hogy hiábavaló volt ez az utazás.

Négy napig kerestem valamit. Nem a válaszokat a miértjeimre. Teljes bizonyossággal tudtam ugyanis, hogy bármennyire is áhítozom a legegyszerűbb megoldásra, a kőbe vésett "igazságra", azt nem fogom ilyen könnyen megkapni. Nem. Én a békét kerestem - magamban. Egy kis pihenőt azon a fárasztó, kimerítő úton, amin akkor már kilenc hónapja haladtam. Valamiféle megnyugvást, harmóniát, és az ezekre való rátalálás képességét és lehetőségét szagoltam ki a nepáli levegőben. Ezeket kerestem.

Addigra néhányszor már engem is megérintett az a fajta béke, amit az ottaniakon megtapasztaltam. Amikor hirtelen úgy éreztem, hazaértem. Hogy OTTHON vagyok. És miután az érzést már megtaláltam, úgy gondoltam, nincs is más dolgom, mint megkeresni a helyszínt hozzá. A helyet, ahol ugyanezt érzem. És azokat az embereket, akik ugyanezt az érzést jelentik. Mert csak akkor leszek JÓ helyen.

A negyedik este változott meg bennem minden. Meditáltam. Nehezen ment, csapongtak a gondolataim a szélrózsa minden irányába. Épp feladni készültem a reménytelen és egyenlőtlen küzdelmet, amikor egyszerre olyan érzésem támadt, mintha az agyamat hirtelen megzabolázná "valaki". Mint amikor egy össze-vissza vadul lobogó lángot picire állítunk a gáztűzhelyen.

Másnap reggelre, "eltűnt" a gondolataim 90%-a. Agyam tegnap még oly fékezhetetlen termékei egyszerűen semmivé foszlottak. Lecsendesedtem és megnyugodtam.

A változás külsőleg is annyira látványos volt, hogy szobatársamnak is feltűnt. Látom, nagyon rosszul vagy- sajnálkozott rajtam, pedig talán soha nem voltam ennél jobban.

Nem vettem részt a csoport aznapi "társasági" életében. Nem éreztem ellenállhatatlan vágyat, hogy megmaradt néhány gondolatomat megosszam másokkal.

Jól esett csendben lenni. Csak figyelni. Hallgatni és meghallani a környezetemet. Egészen új érzés volt. Olyan béke és nyugalom szállt meg, amit talán még soha életemben nem tapasztaltam. Úgy éreztem, semmi nem tud felidegesíteni többé. Hogy enyém a világ. Hittem, minden rendben lesz. Annyi szeretet költözött a szívembe, hogy az egész világnak elegendő lett volna.

Újra úgy éreztem, mint már annyiszor az utóbbi kilenc hónapban, hogy kívül vagyok. Mindenen és mindenkin. De most jól esett ez a kívülállás. Nem volt benne semmi ijesztő. Nem határolt el és nem rekesztett ki a világból. Óvón körülölelt és beburkolt. Megvédett a külvilág ártalmaitól.

A legszebb, legbensőségesebb pillanatokban hálával gondoltam arra, akinek az elvesztésén keresztül vezetett idáig az utam. Ha Ő nem betegszik meg, talán sosem talál meg ez az élmény. Ha ő nem születik meg, talán sosem találom meg a kaput a keleti felfogás felé. Mintha előre gondoskodott volna arról, hogy túléljem a jövőt. Nagyon hiányzik.

Kint tartózkodásom utolsó napjára fogalmazódott meg bennem az utazásom célja és szerepe. Azért kellett kimennem, hogy könnyebb legyen Őt elengedni. Hogy ehhez segítséget kapjak. Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor rájöttem és megértettem.

Miután hazajöttem, pár hétig még meg tudtam őrizni valamit abból az állapotból, amelyben megérkeztem. Mintha egy másik dimenzióba tértem volna vissza. De sajnos az én világomban ez hosszabb távon lehetetlen. Az itthoni életem semmit nem változott attól, hogy pár napig nem voltam jelen. De én - változtam.

Azóta is olyan érzésem van, mintha elfelejtettem volna valamit. Amit egyszer már tudtam, aminek valamikor már a birtokában voltam. Próbálom előcsalogatni a megbújó gondolataimat, amik mintha azóta cicáznának velem. Érzem, hogy ott vannak, de még mindig nem tudtam elkapni őket.

Ha becsukom a szemem, most is kint vagyok. Érzem a bőrömön a nepáli nap melegét. Az energiákat. Lenézek a felhőkre, miközben a felkelő nap narancssárga bordűrt fest a hegyek fölé. Hallom, ahogy a szerzetesek énekelnek.

Vágyom a kint megtapasztalt csendességre. Arra a békére, amit ott megéltem. Hiányzik. Ha holnap újra utazhatnék, szó nélkül kezdenék csomagolni.