Fél évet mondtak, hogy ennyit kell várnunk a következő terhességgel. Eszter császárral született, a sebnek pihenni kell. Tudták, hogy már soha többet nem szülhetek természetes úton, tudtam én is - és egyáltalán nem izgatott. Biztos csodálatos dolog saját erőből világra hozni egy kisbabát, de azt hiszem, az előzményeket tekintve én a "világra hozni"-val is kiegyeztem volna. 

A legtöbb nő, akit ismerek, mindent megtett, hogy minél hamarabb újra teherbe eshessen a vesztesége után. Megértettem őket, igazi vigaszt -gondoltam- csak egy újabb (vigasz)baba hozhat. Én mégsem akartam elsietni. Nagyon türelmetlen típus vagyok, általában mindent akarok, és mindent azonnal - ezt most valahogy mégsem siettettem. Előbb el akartam engedni Esztert - hogy minden porcikám tudja, nem ő lesz az, aki esetleg beköltözik a méhembe. Ezért vártunk 11 hónapot a következő babával, akik -mert hogy ketten voltak- az első hívásra (csakúgy, mint Eszter), jöttek is. 

És hogy mennyire nem voltam felkészülve, az abból derült ki, hogy a terhességgel gyakorlatilag az első pillanattól kezdve problémák voltak. 

Amikor vérezgetni kezdtem, az esélytelenek teljes nyugalmával mentem el orvoshoz. Kb. az 5. héten jártam, szívhangot még nem láttak, de két petezsákot igen. Persze, kaptam gyógyszereket, de sok biztatót nem tudtak mondani. Az ikerterhesség eléggé aggasztotta az orvosomat, szerinte nálam extrém-kockázatos két baba kihordása, ezért ő azt javasolta, hogy ha nem megy el az egyik magától, akkor "redukálni" kellene a terhességet. 

Erre a kegyetlen döntésre végül nem volt szükség. Az egyik baba ugyanis elhalt, én pedig továbbra is folyamatosan vérezgettem, hol jobban, hol kevésbé. A másik babánál viszont volt szívhang. Persze, nem mertem örülni, nem mertem remélni, egyszerűen csak igyekeztem túlélni minden napot, egyre több napot. 

Így telt el a december. Az új évben, január 5-n, Eszter halálának és születésének egy éves évfordulóján csak egy barátom volt, akinek eszébe jutott a dátum. Ígérte is, hogy eljönnek, és csinálunk majd egy kis megemlékezést, kívánság-lámpákkal, amiket ő készít. Sajnos végül a lámpások nem készültek el, és ugyan nekem még volt egy régebbről, de mivel legalább 100 km/h-s szél fújt (a lámpások meg be is vannak tiltva), így nem eregettük el őket.

Mindez akkor jutott eszembe, amikor 3 nappal később az ultrahangon feküdve az orvosom kicsit félrehúzta a száját, és csak annyit mondott: "Sajnálom, már nincs szívhang". Arra gondoltam, hogy talán mégis meg kellett volna csinálnia azokat a lámpásokat, és nekem meg fel kellett volna engednem őket, és igen is kívánnom kellett volna, sokat, mert akkor talán az egyik teljesült volna. A vizsgálón feküdve ugyanis - úgy tűnt- ugyanott vagyok, ahol egy évvel korábban, és majdnem napra pontosan ugyanakkor fogok ugyanabba a műtőbe feküdni, hogy ugyanaz történjen meg velem - most már harmadszor ebben a rohadt életben. 

Ez a baba persze nem 34 hetes volt, amikor megállt a szíve, csak 8. Könnyebb-e egy 8 hetest elvetélni, mint megszülni egy kész, ámde halott gyereket? Persze. Kisebb-e a csalódás? Hogyne, hiszen amúgy is számítottam rá. Akkor meg?

Mert ugyan ez az egész együtt járt egy "kis macerával", vérvétel, kórház, bunkó nővér, műtét, magyarázkodás a főnökömnek, de hát szignifikánsan kisebb a beavatkozás mértéke, a fájdalom, és a csalódottság. És különben is, inkább 8 hetesen, mint 5 hónappal később.

De ez az egész mégsem erről szólt. Ugyan nem kezdtem el siránkozni afelett, hogy minden kis élet fontos, amelynek megdobban a szíve (még ha az is)... és nem osztottam meg csöpögős idézetekkel aláírt bárányfelhős-angyalkás Anne Geddes képeket a facebook-on, és nem gyászoltam meg ez(eke)t a babá(ka)t (vagyis inkább benne(ük) is Esztert gyászoltam). És úgy tettem, mintha mi sem történt volna, nem árultam el a lányomnak sem, nem árultam el annak, aki korábban sem tudott róla, és mindent megtettem, hogy minél hamarabb elfelejtsem ezt az egészet.

Nekem ez az egész az újabb csalódásról szólt. Arról, hogy amikor kicsit is összegyűjtöm az erőmet, hogy valami jobbat tegyek magunkkal, mint amiről az elmúlt egy év szólt, amikor hajlandó voltam elhinni, hogy velem nem csak rossz dolgok történnek, és hogy igen is megérdemlek/megérdemlünk egy kis boldogságot, akkor megint újra csak a pofára esés maradt.

Hát igen, az életem utolsó 6 éve csak és kizárólag a gyerekszülésről/nevelésről szólt, ennek rendeltem alá mindent (önállóságot, karriert). Nem én vagyok a természet hatékonyságának mintapéldánya: 4-szer voltam terhes, 2-szer szültem, és csak egy gyerekem van. Talán ideje lenne beletörődni, hogy nem mindenkinek adatik meg a nagycsalád...

Mindenesetre azt az egy lámpást - tiltás ide vagy oda - azért egyszer még fel fogom engedni. De hogy mit kívánok, azt senkinek nem mondom el.