Az utóbbi időben borzasztó büszke voltam magamra, amiért szinte már-már normálisan tudok létezni. Abba a hitbe ringattam magam, hogy akkor innentől nem tud felkavarni semmilyen megjegyzés, vagy reakció a velünk történtekkel kapcsolatban. Hát - mint már annyiszor - ezúttal is tévedtem.

Ha valakivel megosztottam a "reprodukciós odüsszeiánkat", gyakorta szembesültem azzal, hogy a hallgatóság veszettül kotor az agyában a családjában/ismerősi körében elszenvedett hasonló gyötrelmek után, hogy vigasztalásképpen azt mondhassa: "x is y gyereket vesztettek el és most z számú van nekik..." Ezzel tulajdonképpen nincs is sok bajom, mert bár néha a fene kíváncsi rá, más mennyit szenvedett mielőtt boldog lett, azért tudom, ezeket a példákat jószándékból hozzák.

A minap azonban másképp alakult a helyzet. A szituáció a következő: adott vagyok én, aki elment a férje elé a munkahelyünkre. A másik szereplő egy munkatársunk (nevezzük B-nek), aki - papírral bizonyítottan - csökkent IQ-val rendelkezik, de ez egyáltalán nem kelt zavart az életében, és rendelkezik négy gyermekkel, akikről csak annyit tudunk, hogy nem tud tőlük pihenni. Tehát a sztori: ülök a fenekemen, várva, hogy a férjem végezzen. B épp az asztalokat takarítja, meglát, odajön és megkérdezi: Te már nem dolgozol? 

Magamban jót kuncogtam: 4 hónapos reakcióidő (ennyi ideje vagyok táppénzen) - ez igen! Mondom: Nem, mert terhes vagyok. 

Mire ő: De hát már voltál terhes, aztán meg már nem! 

Újabb magamban kuncogás, bár ezúttal már nem volt annyira őszinte. Éreztem, hogy ebből nem fog semmi jó kisülni, de azért belementem: Igen, mert már két babát elvesztettünk. 

Ekkor megjelent az arcán a fent említett jellegzetes emlékkotorászós torzulás, szóval lélekben már rá is készültem. Ehelyett azonban olyan meglepetés ért, amitől kis híján leestem a székről. A megfelelő infó megtalálása után olyan vehemens, büszke hangsúllyal, a számot még az ujjaival is mutatva vágta ki: A nemtomkim 4-et vesztett el.
...és pont. Semmi folytatás, semmi megnyugtató hepiend, semmi. Csak nézett rám és várta, hogy felvegyem a beszélgetés fonalát.

Tisztában vagyok vele, hogy nincs minden rendben a kis agyában, vagyis valószínűleg fel sem fogja, hogy milyen bántó volt, amit és ahogy mondta. Belőlem viszont olyan elemi gyűlöletet váltott ki az általa használt "Ezt übereld, ha tudod!"-stílus, hogy csak reménykedni tudok benne: sikerült elrejtenem és nem ült ki azonnal az arcomra. Az egész olyan volt, mintha valami groteszk gyerekhalál-maratont futnánk, vagy pókereznénk: Kettő? Tartom és emelek még kettővel.

Nem hiszem, hogy a közeljövőben beszélgetésbe elegyedek vele, és azt sem, hogy mostanában bárkit beavatok a mi kis titkunkba. Azt hiszem ez az eset visszavetette a fejlődésemet egy pár hónappal...

(2013. augusztus 22.)