Nem akarok giccsben tocsogó posztot írni az anyai szeretetről - még akkor sem, ha valószínűleg ez a legszentimentálisabb, a rációt leginkább nélkülöző téma ezen a világon. És én Eszter által értettem meg igazán, mit is jelent ez. 

Ha beszélgetnénk erről, biztos jönnének a közhelyek: az anyai szeretet önzetlen. Az anyai szeretet ösztönös. Az anyai szeretet határtalan. A realistábbak biztos hozzátennék, hogy az anyai szeretet az evolúció "teremtménye", mert az ember utódja annyira gyámoltalan a születésekor, és akkora terhet ró az anyára még hosszú évekig, hogy ha nem szeretné, valószínűleg az anya nem vállalná a felnevelését. És az anyai szeretet nem a gyerek születésével születik - talán már a fogantatás pillanatában - de az is lehet, hogy öröktől fogva - létezik.

És ez mind igaz is lenne. Ezt pontosan így gondolom én is. Mégis - azt gondolom, az anyai szeretetben van valami megfoghatatlan, az általam ismert szavakkal talán leírhatatlan összetevő, ami a legfájdalmasabb, és mégis, a legcsodálatosabb érzéssé tette, amit csak valaha átéltem.

Anya voltam már, mire Eszter megszületett. Sári anyja voltam, aki a 4 évesek minden erejével követelte a figyelmemet és a szeretetemet. És én szerettem - jobban, mint az életemet. De a szeretetem értelmes volt: hiszen volt egy gyermek, akinek létezésének első pillanatától én voltam a legfontosabb ember a földön. A testemben növekedett, majd a testem táplálta, én ringattam álomba és tőlem tanult meg mindent. Rengeteget adtam neki magamból, az életemből, és remélem, egyszer mindent odaadhatok neki. De nem kaptam-e ugyanennyit vissza? Nem nekem adta-e az első mosolyát, az első lépéseit, szavait? Nem az én nyakamba csimpaszkodott-e oltáskor, nem én voltam-e az egyetlen, akinél meg tudott nyugodni? És nem nekem mondta-e ma reggel, náthásan, hogy "Anya, csak te tudsz spriccelni az orromba?" 

Szeretem Sárit, úgy, ahogy van. És szeretni fogom, akármilyen is lesz. Feltételek, és határok nélkül. A világon mindennél jobban, de nem ugyanígy van-e ezzel ő is?

Az anyai szeretetem -Sári által- nem viszonzatlan.

Forrás: www.inmagine.com

És mit kaptam Esztertől? 

Ha pátoszt akarnék, jöhetnék a két csíkos teszt felett elmorzsolt könnycseppekkel, az első rúgás felett érzett ujjongásommal - és valószínűleg ez is igaz lenne valahol. De Eszter már a második lányom volt, már tudtam, milyen terhesnek lenni, és tudtam, hogy ez a világ legeslegtermészetesebb állapota, amiben nőként élhetek. Nem volt benne semmi emelkedett hangulat - annak ellenére, hogy szerettem, őt is szerettem már az első perctől kezdve. Hogy mennyire, azt csak akkor értettem meg, amikor már nem volt kit szeretnem.

Mert Esztert soha nem ismerhettem. Nem nézett rám, nem adta nekem az első mosolyát, nem aludt a mellkasomon. Nem etettem sosem, nem ringattam álomba, nem bújt hozzám szipogva, és nem mondta soha: Anya. Nem láttam az első lépéseit - Eszter sosem fog járni. Eszter már nincs, Eszter már akkor sem volt, amikor megszületett. Csak egy kis test volt, amiben egyszer talán ő lakott. De ha teljesen őszinte akarok lenni: sosem tudtam meg, hogy ki volt ő igazán. 

És mégis: addig fogom szeretni őt, amíg élek.

Egy olyan gyereket, akit összesen egyszer, kb. 5 percig tarthattam a karomban, akit tulajdonképpen sosem ismertem. Akitől soha semmit nem kaptam ezen a mérhetetlen fájdalmon kívül, amit itt hagyott a hiánya. Milyen borzasztóan irracionális ez, nem? Azért szeretjük a gyerekünket, hogy képesek legyünk elviselni azt a mérhetetlen többletmunkát, amit a gyerek felnevelése okoz - és majdnem belepusztulunk a fájdalomba, ha már nincs kit szeretni.

És ennek ellenére, a szinte elviselhetetlen fájdalom ellenére, a mérhetetlen űr ellenére, ami őutána maradt - szeretem Esztert, és szeretni fogom, amíg csak élek. Talán még utána is. Viszonzatlanul, elkeseredve, homályos és talán-igaz-sem-volt emlékekbe kapaszkodva. És nem ez-e az anyai szeretet lényege? Szeretni úgy is, hogy soha semmit nem kapok vissza belőle. 

És a legfurcsább az egészben, hogy még így is boldoggá tesz a szeretetem iránta.