Se élet
se halál
ura nem vagyok.
Nem az én akaratomból szólnak a
harangok.

Hogy jöttél – a te döntésed volt
és hogy hányszor látod a gólya-fiók’
röptét
már akkor tudtad, mikor
megszülettél.
Szavam nem lehetett benne.
Nekem csak az éjszakák maradtak a
végén,
meg a Könnyek Tele,
a hittelen remény, hogy elbírhatok –
Vele,
és a roppanó hóban hempergő
kacagás.

Már elküldte meghívóját a
másik világ.
Te szélesre tártad nyitott ajtaját,
de nekem nyújtva kezed még
elhitetted, hogy én megmenthetlek.

Aztán csend lett.

Nem voltam az életed ura
és nem volt hatalmam a halálod felett.
Nem én döntöttem.
Te – és az istenek.

A lét kereke azóta is forog.

Lassan már gyógyulok.
A vezeklésnek nemsokára vége.
Elengedlek.
Végre.