A következő poszt teljes mértékben magánvéleményt tükröz. Szeretném előre bocsátani, hogy elítélek minden olyan cselekedet, ami más embernek okoz akarva, vagy akaratlanul kárt. A poszt célja tehát nem a bűntől való felmentés, hanem az elképzelt mögöttes motiváció megértése.

Megdöbbentő hírt olvastam a neten: egy osztrák nő, miután többedszerre is elvetélt, féltékenységből vetélést okozó mérget itatott terhes ismerőseivel, akik ezt követően szintén elvesztették a babáikat. Évekkel később annyira rossz volt emiatt a lelkiismerete, hogy bevallotta tettét nekik, akik ezt követően feljelentették a nőt, így rá most börtönbüntetés vár. A nőnek egyébként azóta már született egy kislánya, akit most minden bizonnyal egy ideig nem láthat.

Mennyire borzasztóan szomorú már ez a történet? Mert természetesen túl azon, hogy senki, de az ég világon senki (főleg nem egy ártatlan magzat) nem érdemli meg ezt, és nincs arra semmilyen mentség, hogy valaki szándékosan okozzon ilyet másoknak - mégis, milyen iszonyatos elkeseredettség hajthatta ezt a nőt?

Titokban azon kapom magam, hogy mentegetem őt. Mert ismerem ezt a féltékenységet, irigységet, haragot és utálatot. Hiszen velem is volt olyan, mélyebb gyászomban, hogy egy önfeledt kismamáknak nem kívántam jókat. Persze, én nem itattam velük mérget, és nem tettem semmit ellenük, és az eszemmel azt is tudom, hogy a gondolataimmal nem tudtam ártani nekik. De ettől még nagyon is volt lelkiismeret-furdalásom, hiszen miért akarok én rosszat másoknak, attól az én fájdalmam nem lesz kisebb? (Valószínűleg erre a nő is rájött, miután megszületett a várva várt kislánya, hiszen saját maga vallotta be végül az ismerőseinek, amit tett.) Ugyanakkor nekem is volt pár torokszorító pillanatom barátnőkkel, rokonokkal, amikor megtudtam, hogy babát várnak - volt, aki el sem merte nekem mondani, talán, hogy kíméljen engem, de szerintem inkább azért, hogy elkerüljön egy kínos pillanatot. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy 21 hónap távlatából már könnyed és őszinte a mosolyom, ha kismamákkal beszélek. Úgyhogy azt hiszem, tudom, min mehetett keresztül ez a nő.

Forrás: www.inmagine.com

Mégis, én nem lettem gyilkos, ő meg igen. 

Emögött a történet mögött, amit a hivatkozott cikk egyébként elég szárazon tálal, szerintem rengeteg elhallgatott indulat, és a társadalom részéről közönyösség húzódik. Egyfelől magzatot elveszteni egyszer is elég kemény dolog feldolgozni - ennek a nőnek pedig háromszor is át kellett élnie. Másoknak olyan egyszerűen megy - ő meg mindent megtett volna, mégsem adatott meg neki a gyermek! Csoda, hogy depresszióba esett? Szerintem nem. Azt persze nem tudom, hogy a környezete hogyan viszonyult hozzá, milyen segítséget kapott, ha kapott egyáltalán, és volt-e, aki észrevette, hogy milyen súlyos az állapota? De ha abból indulok ki, amit én magam, és sok sorstársam is tapasztaltunk, hogy az emberek mennyire hajlamosak ezt a gyászt elbagatellizálni, és akár többszöri vetélés után is üres lózungokkal traktálni a nőt ("Fel a fejjel! Még fiatal vagy, majd lesz másik!"), akkor azt hiszem, nem követek el nagy hibát, ha általánosítok, és feltételezem, hogy ez a szerencsétlen asszony sem sok mindenkire számíthatott a környezetében. Biztosan teljesen kívülállónak érezte magát, esetleg megbélyegzettnek is, talán szégyenérzete is volt, hiszen rajta kívül mindenki ki tud hordani egy terhességet. A saját anyaságába, nőiességébe vetett hite eltűnt, és senki nem értette meg a fájdalmát. 

És mivel ezt a fájdalmat csak az értheti meg, aki átélte, nem lehet, hogy ez a nő egyszerűen csak megértésre vágyott?

Úgy sajnálom őt. Úgy sajnálom, hogy nem kapott időben segítséget! Úgy sajnálom, hogy nem talált rá egy közösségre, ahol kibeszélhette volna magából a haragot, a gyűlöletet, ahol megláthatta volna, hogy bármekkora is a fájdalma, azért van kiút!

És mindennél jobban sajnálom az ismerőseit, akiknek ezt a szörnyűséget át kellett élniük!