Emlékszem, júniusban vártam, hogy mehessek dolgozni. Vártam, de rettegtem is tőle. Belegondoltam, hogy majd mindenki megkérdezi, mi volt, hogy volt, és én majd nem bírom sírás nélkül. Aztán eljött, és komolyan azt hittem belehalok a fájdalomba, de aztán mégis túléltem, és a második nap már könnyebben ment, a harmadik még könnyebben... Akkor azt hittem, egyszer kell csak túlélnem. Hát tévedtem.

Most nem vártam az első napot. Tudtam, milyen kegyetlenül fáj. Arról nem is beszélve, hogy ezúttal a torta tetejére habként kaptam egy terhes kolléganőt, akinek csupán két héttel fiatalabb a terhessége, mint az enyém volt. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a teszt előtti hétig bulizott, ivott, a mai napig cigizik. Tudom, hogy szemét vagyok, de persze nála minden rendben lesz...

Egyébként mindenki nagyon rendes volt, és nem nagyon feszegették a dolgot. A legtöbben csak a sajnálatukat fejezték ki, amiért borzasztó hálás is voltam. Természetesen mindenki kérdésére azt válaszoltam, jól vagyok. Nem volt kedvem belemenni a másfajta választ követő beszélgetésekbe. Bár most már határozottan kezdek belefáradni, hogy mindig meg kell játszanom magam. Szeretnék egyszer úgy igazából üvölteni és elküldeni mindenkit a francba, aki "jótanácsokkal" lát el... De nem akarom megbántani őket, hiszen végülis mind jót akar és egyikük sem tehet róla, ráadásul nem is változna semmi. Ezzel pedig el is érkeztünk a lényeghez: nincs hibás, változtatni nem tudsz, tehát törődj bele!

Visszatérve a munkahelyre: egész jól tartottam magam, csak akkor szökött könny a szemembe, amikor az egyik kolléga kérdésére azt válaszolta a kismamánk, hogy természetesen amíg lehet (június), dolgozik.

Hát igen, minden vágyam ez volt...

(2013. február 4.)