Jó kritikákat olvastam róla, ezért már egy ideje rágtam a párom fülét, hogy menjünk el, és nézzük meg a Gravitáció c. filmet. Mindig is érdekelt az extrém helyzetbe került emberek döntéseit bemutató történetek, bár kétségtelenül a legtávolabb az asztronauták világa áll tőlem. Persze, tudtam, hogy ez a film nem erről szól. Ez az írás sem filmkritika, a blognak nem ez a célja, mégis, úgy érzem, így könnyebb elmondani, amit gondolok.

Erősen spoileres írás következik, úgyhogy aki még nem látta, de meg szeretné nézni, most inkább ne hajtson tovább.

A történet szerint az űrhajósok épp a Hubble-n akarnak valamit megjavítani, amikor a szédületes sebességgel száguldó űrszemét elszakítja őket a hajótól. Csak két túlélő van: az életvidám parancsnok (George Clooney), és a megkeseredett, depressziós kutató, akit Sandra Bullock alakít. Az űrben, a súlytalanságban lebegve, oxigénhiányban, rádiókapcsolat nélkül egyetlen esélyük, ha elérik az egyik űrállomást. Közben bizonyos időközönként átszáguld rajtuk az űrszemét. Elég kilátástalan a helyzet, és a film arról szól, hogy ilyen lehetetlen és gyakorlatilag esélytelen körülmények között, a Földről hozott hátizsákot cipelve mikor jut el oda az ember, hogy feladja, és mégis, mi viszi tovább a menekülés felé.

Az viszonylag gyorsan kiderül, hogy Sandra Bullock karaktere azért depressziós, mert elveszítette 4 éves kislányát. Mondanom sem kell, innentől tudtam igazán azonosulni a szereplővel, és leesett a nyilván nem véletlen allegória is: egy anya, gyermekét gyászolva egyedül lebeg a világűrben – és egyáltalán nem biztos, hogy vissza akar térni a Földre. Erre nincs is sok esélye, de amíg dolgozik benne az életösztön, addig próbálkozik. Amikor pedig az utolsónak gondolt lehetőség is veszni látszik, és rájön, hogy meg fog halni, fél. Beletörődik ugyan a halálba, de mégis tart tőle.

Mitől félhet? Talán mert nem tud hinni abban, hogy a lánya vár rá valahol? Vagy egyszerűen csak ennyire erős benne az élni akarás?

Szerintem ez utóbbi. Mi mind átmentünk azon, amit az ember a legrosszabb rémálmában sem tud/akar elképzelni. Mi tudjuk, hogy milyen baromi nehéz ezután akár csak levegőt is venni, is biztos mindannyiunk életében volt olyan pillanat, amikor azt mondtuk, hogy ennyi most már elég volt, hagyjuk az egészet a fenébe. Aztán másnap mégis ugyanúgy felkeltünk, és tettük a dolgunkat.

Mert valami mégis itt tart minket.

A gravitáció.

Ami vonz minket a Földhöz, az egyetlen helyhez, ahol a mai tudásunk szerint élet van.

Az élet víz és levegő. Csak ebben tudunk létezni, ebben kell léteznünk.

Az űrben csak sötét van, üresség és csönd. Időnként biztosan kényelmes lenne lebegni a tökéletes semmiben, teljesen tehetetlenül. Ahol ha megpöccintesz valamit, a végtelenségig fog forogva távolodni tőled.

Mégsem lehet mindentől végérvényes megszabadulni, mert a gondok a fizika törvényeinek ellent mondva visszapattannak hozzánk. A gondok, amelyek a Földhöz kötnek. Amik az életünkre emlékeztetnek.

Mert az űrhajósok is mindig csak a Földre tekintenek. Mert ennek az egésznek csak úgy van értelme, ha utána haza tudunk érkezni.

Talán titkot árulok el, de az űrhajós végül nem adja fel. Talán a Föld gravitációja, talán az élet ereje, vagy talán a lánya emléke előtti tisztelet, de valami mégis ott dolgozik benne, és mindent megtesz, hogy visszatérjen a Földre.

Mielőtt belekezd a hihetetlen utazásba, vissza a Földre, vissza az életbe, képzeletben így búcsúzik elvesztett társától, és a kislányától:

„Hé, Matt, mivel egész héten a történeteiddel traktáltál, azt akarom, hogy tegyél meg nekem valamit. Látni fogsz egy barna hajú kislányt, nagyon kócosat. Nem szeret fésülködni. De jól van így. A neve Sarah. Megmondanád neki kérlek, hogy Anya megtalálta a piros cipőit? Nagyon aggódott a cipők miatt, Matt. Egyébként az ágy alatt voltak. Öleld és puszild meg a nevemben. És mondd meg neki, hogy Anyának nagyon hiányzik. Mondd meg neki, hogy ő az én angyalom. És hogy nagyon büszke vagyok rá. Nagyon, nagyon. És mondd meg neki, hogy nem fogom feladni! Mondd meg neki, Matt, hogy nagyon szeretem! Mondd meg neki, hogy nagyon, nagyon szeretem!”

Azt hiszem, mi anyák tényleg nem adhatjuk, és nem adjuk fel. Talán azért, mert a gyerekünket csak úgy szerethetjük, ha itt vagyunk a Földön.