Dalszöveg angolul és magyarul a hajtás után.

Kezdetben gyűlöltem őket. A bárgyú vigyort az arcokon, a csöpögős pocaksimiket, a rinyálást az átalvatlan éjszakák miatt, a szokásos kismama-hisztit. Az összes facebook-ra posztolt ultrahang és babaképet, mindent, ami arra emlékeztetett, hogy másnak megadatott, ami nekem nem. A gondtalan babavárás örömét.

Persze, hogy ilyenkor potyogtak körülöttem a babák. Az orvosnál, a védőnőnél, az oviban, a hivatalban, a hülye bevásárlóközpontban - mintha beporzás lett volna a világban, vagy 3 hónapig nem adták a Barátok Köztöt , és ezért az összes férfi és nő gyereket csinált tévézés helyett! Itt-is-ott-is egy-egy nagy pocakú kismama gurult el előttem, a képembe dörgölve a megsemmisítő igazságot: nekik lesz gyerekük, nekem meg volt.

Közben az ismerősi körömben is egyre szaporodtak a gyerekvárók. Egy régi barátnőm akkor volt 4 hónapos, amikor Eszter meghalt. Próbált velem skype-olni pár héttel a szülésem után, de két udvariassági mondat után azt hazudtam, hogy mennem kell. Nem akartam sokkolni a részletekkel, de azt sem akartam tudni, hogy ő boldog. A másiknak pár hónapos volt a babája, amikor találkoztunk. Kértem, hogy a gyereket ne hozza magával - de természetesen elhozta. Mert szoptat. Én meg belül dühöngtem, hogy nem igaz, hogy nem bírta volna ki az a baba, ha egyszer cumisüvegből kapott volna tejet? (Mondtam mindezt úgy, hogy 4 évvel korábban én egy lépést sem tettem a kislányom nélkül...).

Dalszöveg angolul és magyarul a hajtás után.

Dalszöveg angolul és magyarul a hajtás után.

"Csak azt mondja meg valaki, hogy meddig fog ez tartani! Kibírok akármit, csak tudjam, hogy mennyi idő!"

Körülbelül két héttel Eszter halála után fakadtam ki így. Senki nem tudott válaszolni. Akkor azt mondták, nagyon egyéni, hogy kinek meddig tart a gyász. Fél év, egy év, egy élet?

Aztán megnéztem az Engedd el! (Rabbit hole) c. filmet. A következő idézet a filmből való (Becca, aki elvesztette a kisfiát, édesanyjával beszélget, akinek a fia túladagolásban halt meg):

Becca: Elmúlik ez valaha?
Nat: Nem, szerintem soha nem múlik el. Nem, nekem 11 éve nem múlik el. De azért változik.
Becca: Hogyan?
Nat: Nem tudom... talán a súlya változik. Egy bizonyos ponton elviselhető lesz. Valami olyanná válik, amit becsúsztathatsz valami alá, és... mint egy téglát cipelhetsz a zsebedben. És... és néha egy kis időre el is feledkezel róla. De amikor egyszer csak benyúlsz a zsebedbe - és ott van. Ó igen, ilyen. Ami rettenetes lehet - mondjuk, nem mindig. Olyan... [mély levegő] nem pontosan ezt szeretted volna, de ezt kaptad a fiad helyett. Így tehát, ezt cipeled magaddal. És... és ez nem múlik el. Ami...
Becca: Ami milyen?
Nat: Tulajdonképpen... jó.

Most, épp 444 nappal Eszter halála után már belátom, az időnek ebben a tekintetben nincs jelentősége.

Gyászfeldolgozó csoport indul 2013. július 4-től, 18:30-kor Óbarok községben, kisbabájukat elvesztett családoknak. A foglalkozások kéthetente, csütörtökönként kerülnek megrendezésre, és előre láthatóan alkalmanként 1,5 órásak lesznek.

A találkozások alkalmával a csoport tagjai együtt munkálkodnak a gyász feldolgozásán, az érzések, folyamatok megfogalmazásán, a továbblépés lehetőségein. Ez komoly munka, sokszor szívszorítóan szomorú is, de együtt: támogató, értő társak között talán könnyebbednek a terhek. Meghallgatják egymást, megosztják tapasztalataikat, figyelnek arra, amit a külvilág nem tud meglátni és sokszor megérteni sem.

Ha valaki jelentkezni szeretne, vagy bővebb információ érdekli, keressétek Szalay Zsanettet (tel: +3630 2223444; e-mail: zsani@ubainba.hu).

gycs_obarok2013.pdf

11 héttel és 6 nappal Eszter halála és születése után valami semmiségen összekaptam a férjemmel. Ahogy ilyenkor (nálunk) lenni szokott, szó szót követett, és a veszekedés személyeskedésbe, és egymás alázásába torkollott.

- Ha majd teljesen egyedül maradsz, akkor elgondolkodhatsz rajta, hogy miért nem tudsz inkább normálisan viselkedni! - mondta nekem.
- Ha majd normális dolgok történnek velem, akkor normálisan fogok viselkedni! - feleltem, és becsaptam magam mögött az ajtót.

Normális... mi az, hogy normális?

- Van ott valaki?

(Csönd)

*

- Van ott valaki?
- Igen. – hangzik a halk válasz.
Nevetek, majd csendben megsimítom a hangját, és így felelek:
- Akárki is vagy kis idegen, nagyon ismerős vagy. Maradj velünk, kérlek, maradj velünk! Én vagyok az anyukád.
- Anya. – suttogja, minden hangot szépen formázva. Majd elgondolkodik egy kicsit, végül mosolyogva odaböki :
- Jó. Maradok.

*

- Anya? Érezted?
- Nem. Kellett volna? – kérdezem.
- Pedig megsimogattalak.
- Pici vagy még, bogaram, nem érezhetlek.
- Várj, újra próbálom. – mondja, és elhallgat. Összpontosít, majd reménykedve újra kérdi:
- És most?
- Sajnálom, de semmi. Várjunk még egy kicsit, biztos, hogy megismerlek, nem először történik velem ez.
Kuncogva mondja:
- Tudom. De velem először.
- Türelem, kicsim, nemsokára.

Itt maradsz Te ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek.

Te hinted éjszaka a harmatot a fűre, és te rázod le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virág kinyílik az erdőn, ott állsz majd mellette és megfested a szirmait. Együtt szállsz a pillangókkal és ujjaid megérintik a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő a jó illatot üverből üverbe, és meglesed a tündéreket, amikor fürödnek…

(Wass Albert)

Így nem őrizte kincseit a gazdag,
nyár illatát busongó, szőke kazlak,
nap színeit üvegbe zárt gyümölcs,
sok tudományát vén zsugori bölcs -
mint téged rejtelek, őrizlek én,
mindent, mi tiéd volt és most enyém:
papírlapot, melyen kezed nyoma,
pillantásod, mely rólam szállt tova,
egy mondatot amely tetszett neked,
dallamocskát, mit dúdoltam veled,
egy virágot, melyhez hozzáért arcod,
mozdulatod, ahogy fejed lehajtod,
s még mennyi mindent. Oly szegény a szó
mondani, írni, mily boldogító,
hogy kincsem van, és ez a kincs te vagy,
hogy áradó örömöm titka vagy,
s mert bennem élsz, minden baj elkerül.
És gazdag vagyok, mérhetetlenül.

Dalszöveg és fordítás itt.

"Jöttél, s mentél nesztelen,
Föld vendége perc ideig.
Honnan? hová? csak sejtelem -
Az Istentől az Istenig.

Eredetiben:
Du kamst, Du gingst mit leiser Spur,
ein flücht'ger Gast im Erdenland;
woher? Wohin? Wir wissen nur:
Aus Gottes Hand in Gottes Hand.

Mi is maradt belőle? A neve,
hajának illata a hajkefén,
egy micimackó, halottlevele,
egy véres rongy és ez a költemény.
A világ hatalom és értelem,
nem értem, miért tették ezt velem.
Nem pörölök. Élek és hallgatok.
Most angyal ő, ha vannak angyalok.
De itt lenn minden únt és ostoba.
Nem bocsátom meg. Senkinek, soha.

„Ki emel, ki emel,
ringat engemet?
kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet...

Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül, és ott ülök
az ölében én.”
(Zelk Zoltán)

Vasárnap anyák napja. Nekünk, gyászoló anyáknak valószínűleg az egyik legnehezebb nap az évben, közvetlenül a gyerekünk születésnapja, halálának évfordulója és a karácsony után. Pedig az anyák napja csodálatos ünnep, kiskoromban is imádtam. Az oviban már hetekkel korábban készültünk rá, rajzoltunk, papírból készítettünk csokrot, verseket, dalokat tanultunk (ahol mindig én voltam a főszereplő), és amikor eljött a nap, ünneplőbe öltöztünk, és előadást tartottunk az anyukáinknak. Akkoriban nem értettem, miért sírdogál minden szülő, nagyszülő, hiszen nem örülniük kellett volna inkább? Persze, később már tudtam, hogy a meghatottságtól lett könnyes a szemük, hiszen én is megilletődöm, amikor a lányom selypítve elszavalja a köszöntőt. Pedig náluk nincs össznépi anyák napi ünnepség az óvodában (helyette évzárót tartanak). Végül is jobb is. Így legalább senki nem tudja, hogy miért sírok.