Dalszöveg angolul és magyarul elérhető itt.

A nevekről beszélgetünk Sárival. Elmondom, hogy a Sára név jelentése Hercegnő.

- És mit jelent az, hogy Eszter? -kérdezi.
- Csillag. Csillagot jelent. Találó, nem? Eszter olyan, mint egy csillag.

Rövid hallgatás után így felel: - Anya, most szomorú vagyok. Eszter miatt.
- Én is gyakran vagyok szomorú Eszter miatt. De tudod, mit szoktam olyankor csinálni? Azt képzelem, hogy ő egy csillag. Nincs ugyan itt velünk, de ha felnézünk az égre, akkor mindig ott van, világít és nevet ránk

Sári elmosolyodik: - Szerintem nem csillag, hanem egy csillagon lakik. - aztán egészen belelendül, és tovább fűzi a gondolatot: - És neki ott nagyon jó. Biztos van egy csomó szép játéka, és ha hiányzunk neki, csak lenéz ránk, és látja, hogy itt van a tesója, meg az anyukája, meg az apukája... - elbizonytalanodik. - Anya, jó neki ott, azon a csillagon?
- Szerintem biztosan nagyon-nagyon jó. Talán sokkal jobb is, mint itt a Földön.
- Akkor hát ezért ment fel Eszter a mennybe, és nem jött le hozzánk a Földre? - kérdezi.
- Nem tudom, miért halt meg Eszter. Sajnos az orvosok sem tudják. Tudod, előfordul, hogy a kisbabák meghalnak, de szerencsére nagyon ritkán. Velünk sajnos megtörtént.
- Most megint szomorú vagyok. - mondja Sári, ezért összebújunk.

A alábbi posztot Erzsi küldte be. Erzsi a nagynéném, három terhességből két élő gyereke van. Ebben az írásban első kisbabájáról emlékszik meg, aki valamikor a kilencvenes évek elején halva született. Az azóta eltelt huszon-egynéhány évben a nagynéném hosszú utat járt be, sok családi krízist túlélve jelenleg tanár és jógaoktató. Köszönöm neki ezt a posztot.  

A veszteség nagyon sokféle lehet és gyakran azt is veszteségnek nevezzük, ami valójában soha sem volt a miénk, tehát el sem veszíthettük. Vagy mégis? Mondjuk, egy álláspályázaton nem te nyersz, mert van egy másik, aki talán nem is jobb, de egy szó, mint száz Te vagy a vesztes. Miért is? Egy lehetőség, egy remény úszott el és az még a pontos okát sem tudod. De kell találni valamit választ a miértre. Van, aki mindig a körülményeket hibáztatja és így jó sok tüskét növeszt, hogy megvédje magát a rengeteg ellenségtől. Van, aki magában keresi az okot. Azt hiszem én is ide tartozom. Aztán, ha elég gyakran ismétlődnek a hasonló helyzetek, akkor lassan egy belső meggyőződéssé válik, hogy Te vagy az alkalmatlan, tehetetlen a párkapcsolatban, munkahelyen, és még sorolhatnám a lehetséges élethelyzeteket. De mi van akkor, ha a veszteség egy nő legmélyebb identitását érinti, felvetve ezzel azt a kérdést, hogy alkalmas-e anyának? S, ha nem akkor nőnek mondhatja-e még magát?

A szerző kislánya a terhesség 38. hetében halva született.

A dalszöveg és fordítás a hajtás után.

Azt hiszem a sors kegyetlen tréfát űzött velünk, emberekkel, amikor az érzéseinket kaptuk. Másképpen hogyan hiányozhatna az, ami még nem is létezett/aki még meg sem született?

 Egyre csak a főigazgató szavai keringenek a fejemben. Amikor kiderült, hogy veszélyeztetett terhes vagyok és táppénzre kell mennem, azt mondta: „A gyerekeknek meg kell születni!” Mióta elveszítettük Őt, bármerre nézek, mindenhol kisbabákat és terhes nőket látok. Mégis a gondolataim legmélyére nézve is bátran mondhatom egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy sajnáljam másoktól a boldogságot. Csupán magamat sajnálom, hogy nekem ez most nem adatott meg.

Az alábbi poszt a 2013-as Terézanyu pályázatra íródott. A téma az Anya-lánya kapcsolat volt. Anyukám unszolására jelentkeztem, és Eszterről akartam beszélni. A pályázaton amúgy is tabudöntést vártak, és én azt gondoltam, ennél nagyobb tabu ugyan mi lehetne már? Persze, nem nyertem, amit egyébként nem bánok, de az azért kicsit rosszul esett, hogy erről sem egy telefon, sem egy e-mail nem érkezett. Mint egy elcseszett állásinterjú után.

Mindenesetre ha már dolgoztam vele, legalább Ti olvassátok, a hajtás után.

Hogy ami néma már,
-hová tünt,nem tudom- de érzem él
(Füst Milán)

A korábbi beszélgetéseket itt olvashatod.

- Anya, mi történt az után, hogy meghaltam? – kérdezi Eszter, miközben pöttyös szoknyában illeg-billeg az ablakpárkányon.
- Aki meghal, azt eltemetik. Általában – teszem hozzá, a pontosság kedvéért. – Mi is eltemettünk Téged, fehér kis koporsóba. Ezt éreztem helyesnek.
- És kijársz a sírhoz? – kérdezi, majd szórakozottan ráugrik egy fénycsóvára, ami a redőnyön szűrődik be.
- Természetesen, minden nap. Virágot viszek, vagy valami kis tárgyat. Pedig – nevetek – sosem gondoltam, hogy temetőbe-járós ember válik belőlem.
- Később Te sem fogsz állandóan a síromhoz menni – mondja mellékesen, most az egyik fénynyalábon megpihenve.
- Ne mondj ilyet! A parcella, ahova temettünk, a gyerekeké. És a legtöbb sír teljesen el van hanyagolva. Szerintem ez szörnyű! Az ember az apja-anyja sírját jobban gondozza, mint a gyerekéét?! Én ezt Veled sosem teszem meg!
- Anya! – mondja most komolyan, a szemembe nézve. – Hidd el nekem, nekem nem kell egy takaros sír! Semmi baj, ha később már nem akarsz állandóan kijárkálni. Nem Velem nem fogsz törődni akkor, csak azzal a földkupaccal, amivel betemettétek a testemet.
- Remélem, nem így lesz! – mondom mérgesen.
- Remélem, így lesz! – feleli szelíden, majd újra a holdsugarakon ugrabugrál.

Dalszöveg angolul és magyarul a hajtás után.

"Ha nagy csapás, lelki fájdalom ér, mindenekelőtt gondolj arra, hogy ez természetes, mert ember vagy. Mit is képzeltél? Ember vagy, tehát kedveseid meghalnak, barátaid elhagynak, s minden, amit gyűjtöttél és szerettél, elrepül, mint a por a szélviharban. Ez nem csodálatos, hanem a természet rendje szerint való, ez az egyszerű és természetes. Inkább az a csodálnivaló, hogy nem érnek mindennap nagy csapások. Ember vagy, tehát szenvedned kell; s szenvedésed nem tart örökké, mert ember vagy." (Márai Sándor)

Mielőtt Eszter meghalt, már tudtam, milyen a nem-az-élet-rendje szerinti veszteség. Mert az élet rendje az, hogy az öregek halnak meg a fiatalok előtt. Fájdalmas elveszíteni az idős nagyszülőket és szülőket, de valahol igazságos is. Nekem viszont élnek a szüleim, a nagymamám. A többi nagyszülőm már meghalt, akik közül az egyik nagyapám volt az egyetlen, aki viszonylag fiatalon, az ötvenes éveiben halt meg, akárcsak az anyósom, aki szintén ötvenpár évesen lett tüdőrákos. Még másfél évig élt. Viszont mindketten láthatták felnőni a gyerekeiket, megszületni néhány unokájukat, és amíg éltek, sok időt tölthettek a családjukkal. Biztos jó lett volna, ha még pár évet élhetnek, de végeredményben kerek, szép élet fért nekik abba az öt évtizedbe. A haláluk -akárcsak a többi idősebb rokonomé- értelmezhető és elfogadható volt.

Dalszöveg a hajtás után.

Beszélgetek Eszterrel első részét itt olvashatod.

Az álom és ébrenlét közti vékonyka határmezsgyén lépkedek csöndben, amikor –nem túl messze- halkan, de kristálytisztán megszólal valaki:
- Anya!
Tudom, hogy ő az, azt hiszem, engem hív. Elsírom magam, és csendesen mondom:
- Kicsikém! Még nem mehetek…
- Tudom.
Aztán marad a csend.

Dalszöveg a hajtás után.

Valószínűleg inkább szerelmes dal, de nekem nagyon tetszik.

Dalszöveg a hajtás után.

A minap valakinek azt mondtam, hogy megint eléggé magam alatt vagyok. Visszakérdezett, hogy történt-e valami. Nem, igazából semmi különös nem történt, "csak úgy" érzem magam megint lehangoltnak. Végre itt a tavasz, nyílnak a virágok, Sári megtanult biciklizni, és én mégis búslakodom. Miért? Nem tudom. Persze, ha nagyon kutatnék, biztosan találnék ürügyet a melankóliára.

Talán, mert a napokban megszületett a sorstársam vigaszbabája, aki tüneményesen szép, és rettenetesen örülök, de ő mégsem az én vigaszbabám, nem az én Eszterem. Kézenfekvő magyarázat, nem? Vagy a kolléganőm terhességét említettem már? Túl van a félidőn, fia lesz, és már a babakocsit is megvették. Tapintatosan kerül persze, de nyilván eljutnak hozzám a hírek, az egyre gömbölyödő hasát meg nem tudom nem észrevenni. Aztán ott az a munkahelyi projekt, amivel azt gondoltam, lefoglalom magam a gyereknemzés helyett, de az sem pörög úgy, ahogy terveztem, így sajnos van időm gondolkodni. Az építkezés, amit már rég el kellett volna kezdenünk, adminisztrációs okokból egyenlőre áll, pedig azt hittem, mostanra már a konyhabútor frontját tervezhetem. Szóval nem nagyon hasít az életem mostanában, de máskor is volt már ilyen - ez még nem lenne ok, hogy lépten-nyomon sírás szorongassa a torkomat.

Dalszöveg a hajtás után.

"A sors igazságtalan, az élet szeszélyes és kegyetlen, a természetben nem a jóság és az értelem uralkodik. A jóság és értelem ugyan létezik, de csakis bennünk, emberekben, akik egyébként a véletlenek játékszerei vagyunk. Mégis lehetünk erősebbek a természetnél és a sorsnál, ha csak egy-egy órára is: nagy szükségünkben közel kerülhetünk egymáshoz, megértő tekintetekkel találkozhatunk, szerethetjük egymást és vigaszt is nyújthatunk." Hermann Hesse

Úgy tűnik, hogy Eszter halálának semmi fizikai oka nem volt. Szerdán még ő és én is jól voltunk, csütörtökön már nem vert a szíve, az enyém meg kettéhasadt. A boncolási jegyzőkönyvből sem derült ki az ég világon semmi - Eszter egy tökéletesen egészséges, de halott baba volt.

A szülést rengeteg orvosi vizsgálat követett. Még úgy is fogalmazhatnék, hogy lelkesen vetettem bele magam az egészségügyi útvesztőbe, mert valahogy úgy éreztem, muszáj megtudnom, miért halt meg a gyerekem. Én rontottam el valamit, vagy beteg volt? Vagy csak a mi nevünket dobta ki a gép? Miért, miért és megint csak miért vele, velem, velünk történt ez?