Bár sok minden megváltozott az életemben azóta, és bizonyos szempontból akár azt is mondhatnám, "túl vagyok a nehezén", de azért van, ami azt hiszem örökre velem marad. Például, hogy nem telik el úgy óra, hogy eszembe ne jusson. Aztán az a szorító érzés a szívem körül, amikor meglátok egy kisbabát tologató anyukát, vagy felsír a vendégtérben egy kicsi. Ha kismamával találkozom, irigységgel vegyes megvetést érzek... és ezek az érzelmek csak az általános, mindennapi kísérőtársaim.

Egy Beatles feldolgozást szeretnék ma megosztani Veletek. Számomra ez a szám a reményről szól, ráadásul Jetty Rae-nek nagyon jó hangja van ehhez a dalhoz.

Dalszöveg angolul és magyarul a hajtás után.

Norbi történetének korábbi fejezeteid itt olvashatod.

Tudtam, két eset lehetséges: vagy kap olyan mennyiségű érzelmi és lelki töltést Norbi a hazaköltözéstől, ami meggyógyítja, vagy meghalni hoztam vissza. Bennem nagy volt az elszántság. A végtelen türelem és tűrés szándékával jöttem haza, férjemtől pedig "csupán" annyit kértem, hogy beszéljük meg a problémákat és alakítsunk ki egyfajta együttműködést.

Nagyjából egy hónapig bírtuk. Addig, amíg tartott az az erő, amit a különélésünk alatt összegyűjtöttünk.

Visszaköltözésünk másnapján kezdte Norbi fájlalni a bal karját és hamarosan kiderült, nem elég erős az augusztusban kapott fájdalomcsillapító.

Így jutottunk el a morfiumig. Beszerzése közben kiderült, hogy a visszaélések miatt rengeteg szabály határozza meg a procedúrát, amit megértek ugyan, de nem szívesen gondolok arra, vajon mi lett volna Norbival az alatt az egy hét alatt, amíg megkapta a tablettákat, egy súlyos, mással nem csillapítható fájdalom esetén?

Amikor Esztert vártam, az apósom egyszer csak sírva telefonált, hogy meghalt a testvére. Apósomék hárman voltak testvérek, ő volt a legkisebb, kései gyerek, a háború után született, nagyon kicsi súllyal, nem is gondolták, hogy megmarad. A testvérei mind jó pár évvel öregebbek nála, tehát nem lett volna éppen különös hír, ha az egyikük meghal. De kiderült, hogy mindkét testvére él és virul, viszont apósomnak volt egy másik testvére, egy ikerpárja, akinek a létezéséről 65 éven keresztül semmit sem tudott.

A dologra úgy derült fény, hogy valamilyen keresztlevelet kellett beszereznie a templomból, és a pap felcsapva a nagy poros könyvet, két azonos vezetéknevű gyerek keresztelésének adatait találta arra a napra bejegyezve. Kérdezte is apósomat, hogy ezek szerint egyszerre keresztelték a testvérével, ő meg nézett, mint borjú az új kapura, mert az egészről mit sem tudott, sem ő, sem az idősebb testvérei (a szüléskor rokonokhoz küldték őket). Zavaros idők voltak, de úgy tűnik, apósom nem véletlenül született olyan kis súllyal: nem egyedül osztozott ugyanis anyja méhén. Testvére, aki a keresztlevél szerint a Lukács nevet kapta, eltűnt a papírokból: sem halottlevele, sem sírja nincsen, vagy nem ismert. Pár napig tartotta magát a teória, hogy lehet, hogy elrabolták (mondom, zavaros idők voltak), de valószínűbb, hogy egyszerűen csak meghalt, a nagy káoszban valahol elföldeltél, és el lett felejtve.

Apósom napokig nem tért magához, én pedig nem értettem, miért kellett ezt eltitkolni a család elől, hogyan lehetett egy kisgyereket úgy elfelejteni, mintha sosem lett volna. Persze, takarózhatunk azzal a kifogással, hogy nehéz idők voltak: a halál olyan szokványos vendég volt azokban a napokban, mint ha csak a szomszéd jött volna egy kávéra, népcsoportok, országok születtek és tűntek el, nem is beszélve a kitelepítésekről. Ki törődött akkor egy –minden bizonnyal- koraszülött kisbabával, akinek keserves kis cincogása alig hallatszott ki a tisztaszobából?

És ki törődik velük most?

Szerelmes szám, de nagyon-nagyon betalált.

Dalszöveg angolul és magyarul a hajtás után.

Mivel távol vagyok a megszokott környezetemtől, mindennek utána kell járnom, ezért ma kilátogattam a központi temetőbe. Kíváncsi voltam, van-e olyan hely, ahol gyertyát gyújthatok a kisfiam emlékére. Valami igazán szépet akartam, ami méltó hozzá, ha már saját síremléke nincsen.

Keresgélés közben főleg gesztenyefák alatt sétáltam. Két sikeres eltévedés után nem röstelltem útbaigazítást kérni (mert ami azt illeti a szóban forgó temető nem éppen kicsi és főleg nem könnyen kiismerhető). Amikor már a vélhetően jó irányba tartottam, eszembe jutott, hogy semmit nem hoztam. Legalább egy mécsest betehettem volna a táskámba. Amint ez átsuhant az agyamon, lehullott egy gesztenye az egyik előttem levő fáról. Egy pillanatig arra gondoltam, ez nem lehet véletlen, hiszen eddig egy sem esett le, pedig vagy 20 perce alattuk sétálok. Aztán elhessegettem a gondolatot, meg úgysem találnám meg, mert a fűbe esett és nem is láttam, pontosan hova. Ebben a pillanatban úgy egy méterre előttem lehullott még egy, a becsapódáskor szétnyílt a héja, a gesztenye kigurult belőle és alig 10 centire a lábam előtt megállt.

Megértettem az üzenetet és felvettem a gesztenyét. Azt tettem az emlékműre és megígértem Szabinak, hogy legközelebb gyertyát is hozok.

(2012. szeptember 26.)

Norbi történetének korábbi fejezeteit itt olvashatod.

Hamar rájöttem ugyanis, hogy nekem nem jó, ha mindent tudok erről az iszonyú kórról. Egy ponton túl ez a tudás a reményt vette el tőlem. A túlélésbe, a gyógyulásba vetett hitemet. Nem arról volt szó, hogy semmit sem akartam tudni a kilátásokról. De azok csak statisztikák. Számok. Képtelen voltam úgy élni, hogy állandóan a bűvös 20% lebegjen a szemem előtt, hogy folyton a sikertelen esetek járjanak a fejemben. Elvette volna az erőmet a még élőtől, az egyetlentől, aki számított.

Ugyanebből az okból kerültem a "mi a véleménye, doktor úr" típusú kérdéseket is. Gyorsan kiderült, hogy napokra képes elvenni az erőmet egy nem túl optimista válasz. Ami csak egyetlen vélemény volt. Egyetlen orvos szemszögéből, egyetlen orvos beállítottságától, tudásától és tapasztalataitól függő vélemény. Nem az Objektív Igazság. Amint úgy éreztem, elegendő információval rendelkezem ahhoz, hogy átfogó képet kapjak az ellenségről, amivel szemben állunk, felhagytam a további rémtörténetek tanulmányozásával.

9 hónappal Eszter halála utána - túl jó pár útkeresési próbakörön megnéztem a Terápia c. sorozatot, és azt gondoltam, talán érdemes lenne nekem is egy olyan szakembert felkeresnek, aki nem alámkérdez, aki nem evidenciákkal bombáz, hanem aki egy kicsit megráz, és olyan dolgokra világít rá, amit számomra a saját önsajnálatom eltakar. Persze, nem valamiféle Csernus-dokira vágytam (tőle egyébként is viszolygok), hanem egy olyan emberre, aki meghallgat, megért (vagy legalább is megpróbál), és –mondom- akinek jó kérdései vannak.

Őszintén szólva nem tudom, az emberek milyen gondokkal fordulnak pszichológushoz. Abban viszont biztos vagyok, hogy a legtöbben minimum dilisnek, de inkább hisztisnek nézik azt, aki fizet azért, hogy a lelki nyavalyáit valaki boncolgassa. (Nagyanyáink még nem voltak depressziósak – szokták mondani, utalva arra, hogy a 21. század emberének túl jó dolga van, és ráér mindenféle beképzelt szorongások miatt agyturkászhoz rohanni, ahelyett, hogy értelmes tevékenységgel foglalná el magát.).

Részlet "A másik nő" (The other woman - Love and other impossible pursuits) c. filmből.

William: Isabelt angyalnak rajzoltam. Bár nem igazán hiszek bennük, de azt gondoltam, ettől majd jobban érzed magad.
Emiliy: Így is volt. Köszönöm.
W: Szerinted mi történt Isabellel, amikor meghalt?
E: Nem tudom. Azt hiszem, egyszerűen megszűnt létezni. Azt hiszem, bármi is tette őt különlegessé, eltűnt vele együtt. 
W: Nem. Foglalkozunk a vallásokkal a suliban, és a buddhisták hisznek a reinkarnációban. Az azt jelenti, hogy ha valaki meghal, valaki másként tér vissza. És egy nap láthatod azt, aki meghalt, és magadban azt gondolod, hogy "Hé, nagyon kedvelem őt!". De nem tudod, miért.
E: Én ebben nem igazán hiszek.
W: Én igen. Buddhista leszek. És valószínűleg sokáig fogok élni. Úgyhogy lehet, hogy összefutok Isabellel. Úgyhogy mindig nyitva lesz a szemem. Akarod, hogy szóljak, ha megtaláltam?
E: Nagyon szeretném!

Drága Kisfiunk!

Ha a Sors kegyes lett volna hozzánk, ma kellett volna megszületned. Ehelyett már 21 hete a hiányoddal küzdünk.

Még mindig nagyon fáj, hogy nem ölelhettünk magunkhoz, nem becézgethettünk, nem vihettünk haza. Az idő ugyan sokat segített, mert már nem mindig kúszik könny a szemembe, ha Rád gondolok, de gyakran érzem úgy, szétfeszít, megfojt a bennem ragadt szeretet, amit Neked kellett volna adnom.

Magda küldte be nekünk az alábbi írást. A történetből kiderül, hogy az orvosok, de legalább is a kórház hibázott, amikor Magda kérése ellenére csak sokkal később vizsgálták meg - és akkor a baba már menthetetlen volt. 

2013.januárjában tudtuk meg, hogy szülők leszünk... Eleinte kicsit féltünk a felelősségtől, de egy idő után hozzászoktunk a gondolathoz… és igen boldogok voltunk!

A terhesség elején néha hánytam, de amúgy nagyon jól viseltem... talán túl jól... Amikor túl voltunk a 12.héten akkor fellélegeztünk. Márciusban megtörténtek a genetikai vizsgálatok és nagyon örültünk az eredményeknek. Akkor derült ki, hogy kislányunk lesz... Mivel a terhesség alatt nagyon jól éreztem magam: végig dolgoztam, hiszen a terhesség egy áldott állapot és nem pedig betegség.

Április 18-án munkában már nem éreztem jól magam, kicsit olyan érzés volt, mint a gyomorrontás. Miután hazajöttem, lefeküdtem aludni. 

Norbi történetének első fejezetét itt olvashatod.

November elsején, szombaton délelőtt hazamehettünk.

A hétvége nem a terveink szerint alakult. Estefelé Norbinak szörnyű fájdalmai jelentkeztek, és hiába adtuk be neki az előírt mennyiségű gyógyszert, a panaszai nem múltak el. Egy módosult tudatállapotban hallgattam, ahogy a gyerekem fájdalmában ordít, miközben én magam tökéletesen tehetetlen voltam.

Csak később tudtam meg, hogy a Kontramal kb. 45 perc alatt fejti ki hatását. /…/

Dr. Bányai nem épp a legszerencsésebb módon a legutolsó pillanatban ült le velünk megbeszélni a kemoterápia előnyös, egyúttal káros hatásait. Sietni kellett, mert az infúziós palackokban már ki volt mérve a testsúlykilogramm alapján meghatározott dózisú méreg (mert valóban az). Az üvegek ott sorakoztak a kezelőben, támadásra készen. Mint egy félelmetes, veszélyes hadsereg, úgy álltak katonásan egymás mellett, a hadszíntérre lépés sorrendjében. Korrekt feliratok részletezték halálos tartalmukat.

A klasszikus ezoterikus próbakörök után még mindig tanácstalanul meredtem magam elé, még mindig nem voltam jobban, és még mindig nem voltak válaszok a miértekre. (Talán sohasem lesznek, talán csak akkor lesznek, amikor meghalok...). 

Közben az elfojtott stressz, vagy a ki nem engedett feszültség egyre erősebben vette igénybe a szervezetemet. Eszter elvesztése előtt is képes voltam rejtélyes fizikai tüneteket produkálni, és mivel erősen hajlamos vagyok a hipochondriára, így mindig a legszörnyűbb betegségeket képzeltem be magamnak - amit aztán az orvosok nem tudtak igazolni. De most, egy halvaszülés után, ha lehet így mondani, minden korábbi képzelt és nem (csak) képzelt nyavalyám egyszerre jött elő: hasmenéssel, iszonyatos gyomorgörcsökkel, durva fogyással, szédüléssel, zsibbadással, álmatlansággal, remegéssel és magas vérnyomással... A tünetek egy részére a hagyományos orvosok találtak magyarázatot (epekő), de a többit a stresszre és depresszióra fogták. Bennem pedig mindig az merült fel, hogy ez is borzasztó kézenfekvő válasz - mi más bajom lehetne, mint a gyerekem halála felett érzett depresszió?

Dalszöveg angolul itt - és magyarul pedig itt.

Megtaláltam egy korábbi irományomat. Tavaly május végén egy külföldi blogon találtam rá egy ott szinte már hagyománynak számító kezdeményezésre, aminek a lényege, hogy a gyermeküket elveszített szülők leírják, éppen hol tartanak a gyászukban. Ezen felbuzdulva én is írtam, aztán lefordítani már nem volt erőm. Amikor most újra rátaláltam, átolvastam és rájöttem, azóta is ugyanitt tartok..

Eljátszottad már kis játékidat,
Kedves fiú, hamar játszottad el;
Végsőt mosolyga orcád, s a halál
Leszedte róla szép rózsáidat.
Nemcsak magad menél, elvitted a
Szülék vidámságát, elvitted a
Legszebb remények gazdag bimbaját.

Ki mondja meg neked, hogy már reggel van? Ah
Ki fog téged megint fölkelteni?
Sirat szülőd, és mondja "Kelj fiam,
Kelj föl szerelmem, szép kis gyermekem!"
Mind hasztalan, te meg nem hallod őt:
Alunni fogsz, s nem lesznek álmaid,
Alunni fogsz, s nem lesz több reggeled.

De fájdalom ne bántsa hamvadat;
Múlásod könnyü volt, és tiszta, mint
Az égbe visszareppenő sugáré.
A földhöz minket baj s öröm kötöz,
Ohajtjuk és rettegjük a halált:
Te túl vagy már, nincs kétség útadon.

Oh majd ha csendes, tiszta éjeken
Föltünnek a dicső csillagzatok,
Eljősz-e áldást hozni kedvesidre?
Eljősz-e álmaikhoz éjfelenként,
Hogy ég nyugalmát terjeszd rájok is?
Oh jőj, ölelgesd kis testvéridet:
Orcáikat csókdossa szellemed;
S amely napok tetőled elmaradtak,
Add a szüléknek vissza. Ők együtt
Éljék le megszakasztott éltedet,
És míg porodra hintenek virágot,
Lebegj te őrző angyalként fölöttük.

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy új vendégíró írásait jelentethetem meg a blogon. Virág Lili kisfia, Norbi súlyos betegséggel harcolt hosszú éveken át, és sajnos 7 évvel ezelőtt az akkor 8 éves kisfiú feladta a küzdelmet. Édesanyja megrendítő őszinteséggel, pátosz-mentesen ír Norbiról, az életről, a betegségről - én napokig a történet hatása alatt voltam. Folytatásokban közöljük Norbi történetét, és hamarosan más írásokat is Virág Lilitől.

Bár az orvosok sosem foglalkoztak vele, nekem meggyőződésem, hogy Norbi fizikai betegségét egy bárányhimlő indította el. Viszont azt is szilárdul hiszem, hogy minden fizikai tünetnek van lelki eredetű megfelelője, amit ha nem orvosolunk idejében az ok megkeresésével és annak megszüntetésével, akkor előbb-utóbb a test is megbetegszik. És ilyen vonatkozásban Norbi problémái a bárányhimlőnél sokkal korábban kezdődtek. Mondhatni vele születtek.

Norbert József a maga 3790 grammjával egy hideg, nyirkos, szélfújta, napsütés nélküli világba érkezett, amely az apró örömök mellett tele van sok-sok szenvedéssel, fájdalommal és lemondással. De mindezt abban a pillanatban elfelejtette, amikor az első köbcenti levegő életre keltette baba-tüdejét. Makkegészséges, formás újszülött volt, és mi akkor még nem tudhattuk, hogy ez semmilyen biztosítékot nem jelent a jövőre nézve. /.../

Az alábbi bejegyzés teljes mértékben a saját véleményemen és tapasztalásomon alapul. Nem volt célom tanácsokat adni az útkeresést illetően, és elfogadom azt, hogy mások az adott "módszereket" egészen másképp élték meg. 

Vannak olyan pillanatok az életben, amikor az ember –legyen még oly megrögzött ateista is- felteszi magának a kérdést: valóban csak ennyik vagyunk? Két sejtből kifejlődünk, megszületünk, tesszük a dolgunkat, valamiféle ősi létfenntartó ösztönnek engedelmeskedve továbbadjuk az örökítőanyagunkat, aztán meghalunk, elrohadva atomjainkra bomlunk újra, és kész? Vagy van valami magasztosabb, valami megfoghatatlanabb célja a létezésnek? Van valami felsőbb hatalom, eleve elrendelés, ami irányítja az életünket, és megmondja, hogy mikor kibe botlunk bele, vagy kit veszítünk el?

Vannak ilyen pillanatok. Jók és rosszak egyaránt. Talán inkább a rosszak vannak túlsúlyban.