Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak. Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kitépésének. Megvan az ideje az ölésnek, és megvan az ideje a gyógyításnak. Megvan az ideje a rombolásnak, és megvan az ideje az építésnek. Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak. Megvan az ideje a kövek szétszórásának, és megvan az ideje a kövek összerakásának. Megvan az ideje az ölelésnek, és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak. Megvan az ideje a megkeresésnek, és megvan az ideje az elvesztésnek. (Prédikátorok könyve 3.)

Ritkán idézek a Bibliából, nem is igazán ismerem az írást, vallásos sem vagyok, de ez a rész speciel nagyon találó az életre, mindazzal együtt, hogy az én ízlésemnek kicsit fatalista ez a fajta szemlélet. 

Ugyanakkor a gyász, és a veszteségeink feldolgozása pontosan az az életszakasz, amikor maga a gyászolás folyamata minden tevékenységet, döntést, tettet felülír, kitölt és felhasznál - megszabja az élet minden egyes aspektusát. Nem lehet siettetni, nem lehet elfelejteni, nem lehet átugrani.

Szerző: anna_over_the_moon  2017.11.02. 13:41 Szólj hozzá!

Címkék: gyász elmélkedés emlékezés lelki dolgok

Ismét Kürthy Judit egyik írását tesszük közzé, amely eredetiben 2017.10.19-n a klikkout.sk oldalon jelent meg. Judit ebben az írásban búcsúzik el kislányától, Boritól.

Judit előző írása itt olvasható.

Leültem Hozzád, hogy elbúcsúzzam. Tőled, Bori.

- Igen. - mondom magamban szelíden mosolyogva - Neved is lett. Így könnyebb a szívünknek és közelebb vagy hozzánk Te is.

Kisvártatva ideszalad a testvéred, szinte egy percem sincs tőle, ha itthon van. Te is nagyon szeretted volna. Az ő neve Barnabás és minden nap emlegetett, várta, hogy megérkezz és hogy kisbaba helyett végre csak Bori légy.

Most már ő sem mond mást, csupán óvatosan közelít felém, a hasamat finoman végigsimítja és így szól:

- Anya vágása.

Azt is mondta egyszer, hogy a kisbaba meghalt. El kellett mesélnünk neki, amikor mindez megtörtént, ne haragudj. El kellett magyaráznunk, hogy később se keressen, hogy ne várjon Téged többé.

Szerző: Szivembendobog_vendég  2017.10.24. 08:00 Szólj hozzá!

Címkék: levél vendég lelki dolgok

Ivett még januárban írt nekem, de a technika ördöge megtréfált, és a levelét csak a napokban láttam. Mivel nem voltam benne biztos, hogy ilyen hosszú idő után is szeretné, ha leközölném az írását, inkább rákérdeztem.

"A veszteségem mindig az enyém marad, ahogyan a kis elhalt magzatom is, neki állítottam emléket az írásommal, ha kiteszed megköszönöm és nagyon örülök neki, talán segít másnak is másként rátekintenie a saját veszteségére." - válaszolta, és ezzel tökéletesen egyet tudok érteni.

Ivett blogját itt találod: verebiivett.blog.hu

Röviden leírom a történetemet. Röviden, mert az egész olyan rövid volt, hogy nem is volt időm igazán belemerülni.

2016. Érdekes, nehéz, sok felismeréssel teli év volt. Természetesen – mint minden embernek – nekem is volt benne sok jó, és kevésbé jó történés, de mindent összevetve egy sorsfordító, egy korszakot lezáró évként tekintek rá.

Áprilisban felötlött bennem a vágy, hogy a kisfiúnknak (aki most múlt hat éves) egy kistestvért szeretnék. Az első próbálkozásra összejött… akárcsak annak idején ő is. Az első UH még szinte semmit nem tudott kimutatni, úgy gondoltuk biztosan korán mentem a nőgyógyászomhoz. Két hét múlva ismétlő UH, ott már gyengén, de látszott az új kis élet, az én kis szívvel és örömmel várt babácskám. Az orvosom kisebbnek látta, mint amekkorának „kellene lennie”, ezért a következő héten újabb UH-t javasolt, amit már benn, a kórházban végeztek el.

Szerző: Szivembendobog_vendég  2017.10.20. 08:32 Szólj hozzá!

Címkék: vetélés vendég

Kürthy Judit írását teszem közzé. A cikk eredetileg a klikkout.sk oldalán jelent meg 2017.01.27-én.

Judit bemutatkozása:

Köszönöm, hogy itt lehetek és megoszthatom veletek a mi történetünket, történeteinket.

Szeretném röviden megfogalmazni, mert tudom, minél bővebb lére eresztem, annál nehezebben látjátok meg a célom: a búcsú segítésének a szándékát és az élők életben tartásának segítését. Ugyanis ez a két dolog az elvesztett babák után a legnehezebb, a megfelelő búcsú, a tények elfogadása, majd befogadása, valamint az ittmaradt anyák élni akarásának ösztönzése.

Tehát a mi történetünk röviden. 2016 decemberében búcsúztattam egy 4 hetes kicsi lényt, 2017 októberében pedig egy 20 hetes apróság döntött úgy, hogy most inkább mégsem jönne. A gyászmunka részeként léptem be az „Angyalok szülei” facebook csoportba, szerettem volna követni a veszteséget szenvedett édesanyák gondolatait, félelmeit, kétségeit. Olvasni és tanulni. Megtanulni elfogadni, ami nagyon nehéz és úgy lépni tovább, hogy már ne csak a fájdalmat érezzem, hanem legyen erőm mindezen – akár önpusztító – bántó érzéseket is felülírni és valami nemesebbé átalakítani.

Egy olyan kiegyensúlyozott békét szeretnék magamban és magam körül is megteremteni, ami már nem hagy bennem kételyeket. Úgy érzem, már elindultunk valamerre. De egy hosszú út vár még ránk, nagyon hosszú…

Szerző: Szivembendobog_vendég  2017.10.17. 08:50 Szólj hozzá!

Címkék: vetélés elmélkedés vendég

Ane Brun - Minden könnyem

Ha elmegyek, ne sírjatok utánam
Az Atyám karjaiban leszek
A sebek, amelyeket a világ ejtett a lelkemen
Meggyógyulnak, és újra egész leszek

A Napot és a Holdat
Jézus arcának fényére cserélem
És nem kell többé szégyenkeznem
A megváltóm tudja a nevemet

Nem számít, hogy hova temettek
Otthon leszek, és szabad leszek.
Nem számít, akárhol fekhetek
Minden könnyem felszárad.

Az arany és az ezüst elvakítja a szemet
Az időszakos gazdagság hazudik
Gyere, és egyél a menny boltjában
Gyere, és igyál, és nem leszel többé szomjas

Szóval ne szomorkodj értem, barátom
Ha a lenti időm véget ér
Az én életem hozzá tartozik
Aki feltámasztja a halottakat

Nem számít, hogy hova temettek
Otthon leszek, és szabad leszek.
Nem számít, akárhol fekhetek
Minden könnyem felszárad.

Szerző: anna_over_the_moon  2017.07.27. 13:19 Szólj hozzá!

 

Dalszöveg angolul és magyarul:

You're precious
I can't stand seeing you cry
It hurts
Watching you get what you don't deserve
I tell myself
You don't belong in this rough life
You should have a perfect world
You should have a perfect world

 

You're too gentle
And much too quick to forgive
Every slight
And blow you've ever been dealt
Well who knows
If the world will ever deserve you
You should have a perfect world
You should have a perfect world

Tökéletes világ

Csodálatos vagy
Nem bírom elviselni, ha sírsz
Fáj
Hogy látom, hogy olyan dolgokat kell elviselned, amit nem érdemeltél meg
Azt mondom magamnak, 
Nem vagy ebbe a durva életbe való
Inkább egy tökéletes világot érdemelnél

Túl kedves vagy
És túl gyorsan bocsátasz meg
Minden bántást
És minden csapás, amit valaha kaptál
Ki tudja
Talán egyszer a világ megérdemel majd Téged
Inkább egy tökéletes világot érdemelnél

 

 

Szerző: anna_over_the_moon  2017.07.20. 11:44 Szólj hozzá!

sand-glass-3d-model-obj-3ds-fbx.jpg

Az idő -már amennyire sekélyes fizikai ismereteim alapján tudom- egy objektív dolog kellene, hogy legyen, amely egyértelműen meghatározott mértékegységekkel mérhető. 1 perc az 60 másodperc, 1 óra 60 perc, és így tovább. Az az 5 év, ami Eszter születése óta eltelt, közel 158 000 000 másodpercet tesz ki.

Gyötrelmes, nehéz másodpercek, később összeszorított fogú, "akkoris" másodpercek, aztán elmélyülős, néha csendben mosolygós, végül megbékülős másodpercek voltak ezek.

Az idő egzakt, objektív dolog. Pontosan tudjuk, hogy meddig tart egy másodperc, és a fényév, az egyetlen állandó az univerzumban, mindig ugyanannyi, annál gyorsabban soha semmi nem tud lenni. Van azonban az időnek egy szubjektív értelmezése is: a belső idő filozófiája alapján az ember az objektív időben az azonos mennyiségeket belső világában, lelkében nem azonosnak érzékeli, hanem hangulatától, tudatállapotától, helyzetétől függően hosszabbnak vagy rövidebbnek. Mindenki ismeri azt az érzést, amikor 5 perc várakozás óráknak tűnik, míg ugyanez az 5 perc a szeretteinkkel semminek.

5 évvel ezelőtt kb. 5 percet töltöttem a kislányommal, hogy aztán végeláthatatlanul hosszú időre búcsút vegyek tőle. Eszter csodálatosan szép baba volt, tökéletes volt, még akkor is, ha tökéletessége csak abból fakadt, hogy nem volt időnk hibáinak kiderítésére. Minden, amit róla gondolok, csak az én lelkem szüleménye - szőkének, kék szeműnek képzelem, cserfesnek, loknisnak, huncutnak. Egyáltalán nem számít, hogy valóban ilyen lett volna - a feltételes módot nincs értelme kimondani múlt időben. Eszter ilyen, mert ilyenné formáltam az emlékét ebben az elmúlt 158 millió másodpercben.

Eszter az a kislány, aki soha nem öregszik meg. Életem további akárhány másodperceiben ő mindig tökéletesen györnyörű, szőke, kék szemű, cserfes, loknis, huncut kislány marad. Mindig az én kislányom.

És ha lenne egy időgépem, amivel visszamehetnék 5 évvel és 7 hónappal ezelőttre, mit mondanék az akkori énemnek? Csak rátenném a kezét a vállára, és azt súgnám a fülébe: "használd ki az időt! Ne hagyj ki egyetlen másodpercet sem. Nincs idő, amit az életéhez adhatnál, adj hát életet az idejéhez. És tudom, hogy így is fogsz tenni."

Fura mód, ha az elmúlt 5 évre gondolok, nem vagyok szomorú. A gyász emléke -bár valóban borzasztó nehéz volt- nem tölt el rossz érzéssel. Végigmentem az úton, és a kislányomból nem a halál maradt - hanem a szeretet. Mostantól az idők végezetéig.

Szerző: anna_over_the_moon  2017.01.05. 00:01 Szólj hozzá!

A következő történetet Marina küldte be.

Az egyik cikket elolvasva ragadtam billentyűzetet. hogy talán megkönnyebbüljek egy kicsit. Már eltelt Marci halála óta 1 év 3 hónap és 26 nap....de nem könnyebb. Sőt sokszor úgy érzem egyre nehezebb.

Marci meglepetés angyalként érkezett a családunkba 3. gyermekként és angyalként is távozott.

A várandósságom vele felhőtlen boldogsággal telt, mindenki nagyon várta, hogy megszülessen és végre eljött az a nap is, életem 4. legszebb napja, 2014. július 3-n. A férjemmel való házasságkötés és gyönyörű gyermekeink születése a legszebb napok az életemben.

Felhőtlen boldogságban teltek a hónapok a gyerekekkel. Nagyon nehéz volt 3 kicsivel, sokszor sírtam, de a legboldogabb voltam, hogy engem választottak édesanyjuknak.

De jött január 31-e, felébredtünk, de Ő már nem sírt fel többet. Órákon keresztül búcsúztunk Tőle a mentőben, nem akartam elengedni. Csodálatosan sütött a nap, a mentős fiú azt mondta, hogy ne sírjak. Csak nézzek fel az égre és amikor süt a nap, tudjam, hogy Ő mosolyog rám fentről. Azóta is ha kimegyek a temetőbe, tudom, hogy itt van velem. Nincs nap, hogy ne gondolnék rá, még ha körülöttem mindenki elfelejtette. Ő a mi kisfiúnk, de Istennek nagyobb szüksége volt Rá. Talán egyszer megajándékoz még minket egy 4. gyermekkel, talán nem, de ezt Rá bízom.

Nekem most 3 gyermekem van!
marci.jpg
Szerző: Szivembendobog_vendég  2016.05.26. 13:32 Szólj hozzá!

Címkék: vendég gyermekhalál

Az aranynapban zöld rácsok mögött
Az apró halmokon százszín virágok,
Élt három évet, egy napot, ötöt,
Ezt hirdetik a bádog fölirások.

Itt csupa apró szentek alszanak,
E csöndes és virágos óvodában,
E liliomok és rózsák alatt
A fiatal és mosolygó halál van.

A dombokra galambok szállanak,
A rácsok hívogatón intenek
És egy öreg szomorúfűz alatt
Vidám bújócskát játszik két gyerek.

Szerző: anna_over_the_moon  2015.11.11. 08:50 Szólj hozzá!

Az alábbi bejegyzés Magyarország területén létező -kifejezetten elhunyt gyermekeknek, babáknak, magzatoknak állított emlékhelyeket gyűjti össze. Kérlek, ha ilyenről van tudomásod, de nem szerepel a listában, akkor -lehetőleg fotókkal együtt- küldd el a szivembendobog@gmail.com címre.

Pécs - Angyalsétány

A Szemem Fénye Alapítvány gondozásában létrejött emlékhely a Pécsi Köztemetőben található.

Sárbogárd - Angyalsétány

A 2015. októberében átadott Angyalsétány címe: 7003. Sárbogárd-Sárszentmiklós Rákóczi u. (Temető)

Székesfehérvár - Emlékhely az elhunyt gyermekekért

Az Emlékhelyet 2015. november 1-n adták át, és a Béla úti Köztemető gyermekparcellájában található

 

Budapest - Kozma utcai temető

Valaki minden évben Mindenszentekkor kihelyez egy emléktáblát a meg nem született magzatokért - ismeretlenül is köszönet neki ezért!

10155259_973680082678385_1523216442264283209_n.jpg

 

Győr - Angyalszobor

Sajnos egyelőre nem tudom pontosan, melyik győri temetőben van ez a szobor, akinek van információja, kérem, jelezze.

gyor.jpg

 

 

Szeged - "A mártír magzatokért"

A szegedi Alsóvárosi temetőben minden november 1-n tartanak a szülők megemlékezést a gyermekeikért.

szeged.jpg

 

Kecel - Angyalsír

2015. nyarán készült el a keceli temetőben található sírhely.

kecel.jpg

 

Péteri (Vecsés) - Emlékhely a meg nem születettekért

Azt hiszem, a Péteri Evangélikus Temetőben található tábla nagyon jó példa arra, hogy a település lélekszámától függetlenül is létre lehet hozni Emlékhelyet, ahol a gyászolók megemlékezhetnek kisbabájukról. A tábla a temető bejáratánál, jobb oldalt található.

thumbnail.jpg

 

Dusnok - Kegyeleti hely

A dusnoki temetőben található kopjafa Frank Nándor népművész munkája.

kegyeleti_hely.JPG

Kecskemét - Meg nem született magzatok kegyhelye

Kecskeméten, az arborétumban található kápolna mögött található a meg nem született magzatok kegyhelye. Félig-meddig elzártan a külvilág elől le lehet ülni, meggyújtani egy mécsest vagy imádkozni, emlékezni...

Nagytarcsa - Emlékhely

Az emlékhely a nagytarcsai temetőben található. (2142 Nagytarcsa Rákóczi út vége Isaszeg felé. Nincs házszáma, útvonaltervezőbe ezt érdemes beírni: 2142 Nagytarcsa Petőfi telep 3. ez a temető melletti utolsó ház száma)
A temető közepén van a ravatalozó, azzal szemben állva jobb kéz felől, az 1944-es emlékmű mögött, a szlovák kőtár közepén található a magzat emlékkő.
2016. március 25-én a Magzatgyermekek Világnapján avatták fel, közadakozásból jött létre.
Szerző: anna_over_the_moon  2015.11.03. 09:10 2 komment

Címkék: emlékezés

Nemrégiben Anna megkért, hogy nyújtsak segítséget egy sorstársnak, aki szeretné kikérni a 24 hétnél fiatalabb magzatát. A kezelőorvosa és a kórház nem bizonyult segítőkésznek, a betegjogi képviselő sem épp a beteget látszott képviselni, a patológia pedig leginkább tanácstalanul állt az egészhez. Ők úgy tűnik végül sikerrel jártak, de azt gondoltam, másoknak is jól jöhet egy kis tapasztalat.

A probléma egyébként nem új keletű, évekkel ezelőtt cikk és film is született már róla: 

A mi sztorinkat szerintem az itt olvasók többsége már ismeri, a kikérés menetéről azonban még nem írtam, ezt szeretném itt pótolni.

Hónapokon keresztül minden telefonáláskor hitegettek minket a genetikai tanácsadóban a "következő hónap"-pal, aztán egyszer meguntam és felhívtam közvetlenül a patológiát, ahol a nevem és Szabi "születésének" dátuma alapján sikerült kideríteni, kihez tartozik az ügyünk. Kaptam egy másik számot, amin másnap el is értem az illetékes doktornőt. Ekkor derült fény arra, hogy 9 hónapon keresztül semmi - és tényleg semmi - nem történt Szabival a patológián, így megérett bennem a döntés, miszerint nem érdekel az eredmény, csak adják oda. Jeleztem a dokornőnek, hogy szeretnénk a fiunkat kikérni, erről pedig hivatalos kérvényt is fognak kapni. Megírtam a kérvényt, amit a patológiai intézet igazgatójának küldtem el, egy szkennelt változatot pedig az említett doktornőnek. 

Nekünk szerencsénk volt, nem álltak az utunkba. Értesítettek minket, amikor készen álltak a kiadásra (csodás módon jutott végre idő a vizsgálatokra is), mi felvettük a kapcsolatot egy temetkezési vállalkozóval, aki elhozta Szabit és elintézte a hamvasztást.

Szerző: bognart  2015.05.11. 21:46 Szólj hozzá!

Címkék: segítség búcsú egészségügy

Szinte minden sorstársam panaszkodott már rá, és én is számtalanszor emeltem fel a szavamat a perinatális veszteségek egyéni és társadalmi szinten való tabusítása ellen. Arról már született poszt, hogy mit tehet a közvetlen környezet, hogyan segítheti át a szülőket ezen a borzasztó tragédián, de arról még nem volt szó, hogy mit is várnánk el mi, érintettek törvényi, társadalmi szinten. 

A statisztikák szerint a halvaszületés mintegy 500 terhességet érint évente, a korai csecsemőhalálozás mintegy 1000 főre tehető. Emellett a vetélések száma meglehetősen magas, a statisztikák szerint minden 5. terhesség végződik így, emiatt az érintettek száma Magyarországon is tízezres nagyságrend lehet évente. Úgy gondolom, ez már jelentős szám ahhoz, hogy „megérje” állami szinten is foglalkozni a problémával.

  • Kórház
    A dolog természetéből fakadóan a szülők minden bizonnyal a kórházban, vagy valamilyen egészségügyi intézményben értesülnek a tragédiáról. Az első pillanatok sokkja, érzései leírhatatlanok, ezért kulcsfontosságú, hogy az egészségügyi személyzet hogyan kezeli a helyzetet. Mit várunk el tehát mi, érintettek az orvosoktól, ápolóktól, szülésznőktől?
    Természetesen elsősorban azt, hogy ne kezeljenek minket úgy, mintha csak egy „rutinműtétre” mennénk a kórházba. Gyermeket elveszíteni akkor sem könnyű, ha az a gyermek még csak 5 mm-es, és akkor sem, ha esetleg élettel összeegyeztethetetlen betegsége van. Persze, azzal tisztában vagyok, hogy ez elsősorban emberségességi kérdés, de úgy tudom, ezzel kapcsolatban életben van egy iránymutatás, amelyet azonban a kórházi személyzet nem minden esetben tart be.
    Láttam egyszer egy filmet (Return To Zero - egyébként a teljes film - angolul- elérhető a youtube-on), amelyben az édesanyát, miután megtudta, hogy a kisfia már nem él, a férjével együtt az orvos, és egy hospice tanácsadó készítette fel arra, ami közvetlenül ezután és a későbbiekben várni fog rájuk. A hospice tanácsadó első kérdése az volt, hogy mi a (még meg nem született) kisfiú neve. Arthur volt. "Milyen erős és gyönyörű név!" - felelte a tanácsadó. Ezután elmondták a szülőknek, hogy javasolják, hogy búcsúzzanak el Arthurtól (innentől nem nevezték úgy, hogy "baba"), és javasolták, hogy gondolkodjanak a temetésről is. Az egész jelenetben az orvos és a hospice tanácsadó olyan empatikus volt, hogy nekem személy szerint kedvem lett volna megölelni őket - hálából.

Szerző: anna_over_the_moon  2015.04.30. 12:23 Szólj hozzá!

Címkék: segítség vetélés kórház támogatás halvaszülés

Vannak ilyen napok.

Amikor csak úgy a semmiből hirtelen lecsap ez a gyomorgörcs. Nem az az izgulós/stresszelős-fajta, inkább az a keserű szájízes, amikor a sav marja az ember torkát - és már csak ettől is eltorzul a tekintete, pedig nem is az érzés fizikai kivetülése a legrosszabb. Hanem amikor az epe az ember szívét marja.

Nem tudom, miért jön, nem tudom, mikor jön, és minek jön egyáltalán, ennyi idő után...

Egyszerűen csak belém hasít a felismerés: úristen, itt vagyok, ezt csinálom, pedig nekem meghalt a gyerekem! Dolgozom, pénzt keresek, pénzt költök, rohanok, utazok, nyaralok, táncolok, nevetek, szeretkezem - és közben a gyerekem halott.

És akármit csinálok, halott is marad - mindörökre.

Szerző: anna_over_the_moon  2015.04.08. 11:16 Szólj hozzá!

"Hát nem mosod le a bűnöd felét már azzal, hogy vállalod a szenvedést?" (Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés)

Valószínűleg az interjúnak köszönhető "népszerűségben" megugrott a blog követőinek száma, és ezzel párhuzamosan több levél is landolt a postaládámban. Alkalmi levelezőpartnereim biztatnak, támogatnak, de volt egy levél, ami nagyon szíven ütött. Íróját nevezzük Évának, mint az első asszonyt, aki bűnbe esett, mert Éva is bűnösnek tartja magát, mint annyian sokan mások, akik elvesztették a gyereküket.

Éva nem járult hozzá, hogy a levelét bemásoljam, de azt engedélyezte, hogy történetét pár szóban összefoglalva az ő példáján keresztül írjak a mindent felemésztő bűntudatról, amely, mint egy szellem, állandóan jelen van, és a legváratlanabb pillanatokban suttogja a füledbe: "Tehettél volna valamit!"

Szerző: anna_over_the_moon  2015.02.18. 08:00 Szólj hozzá!

Pár hete kaptam egy e-mailt egy csoporttársamtól, aki gyászcsoportot is vezet, hogy egy internetes újság szeretne vele beszélgetni a történetéről, de ő több okból sem tudja vállalni az interjút - és rám gondolt. Igent mondtam, hiszen ezzel is nagyobb nyilvánosságot kaphat a perinatális gyász témája (és a tapasztalatok azt mutatják, hogy erre a nyilvánosságra szükség is van. A csoportban szinte mindenki a meg-nem-értettségről panaszkodik, tehát igen, beszéljünk róla, minél többször és minél hangosabban!).

Az újságíróval végül is úgy egyeztünk meg, hogy videó fog készülni a beszélgetésről, amit én névvel és arccal is vállaltam (csak így volt értelme).

Körülbelül másfél órát beszélgettünk - persze tudtam, hogy ebből majd összesen 6 perc kerül adásba, de még így is olyan hiányérzetem volt: annyi mindent nem mondtam el, és még annyi mindenről lehetett volna beszélni. Nem feltétlenül azt szerettem volna, ha a dolog rólam és Eszterről szól, inkább azt akartam elmondani, hogy még egy ilyen szörnyű tragédia után is van esély a boldogságra - ami persze nem olyan lesz, mint előtte volt, nem olyan rózsaszín és vattacukor-illatú, de talán éppen ezért sokkal értékesebb. Nem tudom, azt hiszem, ezt nem tudtam elmondani.

Az talán benne van, hogy a gyászoló ne féljen segítséget kérni, találjon sorstársakat, nyíljon meg, beszéljen az érzéseiről, de arra már nem jutott idő, hogy mit tehetne érte a család, a barátok, a környezet - és hogy mit csinálhatnának másképp az orvosok, a kórházi személyzet. Ezt egy kicsit sajnálom, de talán az, akit megérintett az interjú, és esetleg vannak a környezetében ilyen családok, talán elgondolkodik, vagy utána olvas, vagy akár csak kérdez... és akkor talán már segítettünk.

Az interjú megjelenése óta nagyon sok támogatást kaptam ismerősöktől és ismeretlenektől, többen mondták, hogy milyen büszkék rám - én pedig boldog vagyok, hogy ezt is megmutathattam. De ami a legfontosabb, és amit 3 éve magam sem hittem volna: azt hiszem, örülök, hogy így történt. Nem Eszter halálának, természetesen, hanem annak, hogy ő - még ha csak ilyen rövid ideig is- de volt nekem. És már nincs bennem harag, csak egy keserédes mosoly, amikor rá gondolok. 

A cikk és az interjú itt található.

Szerző: anna_over_the_moon  2015.02.01. 11:19 2 komment

Címkék: segítség gyász lelki dolgok

- Anyaaaaaa! Felébredtem. Kérem a kakaóm!
- Anya, segíts megtörölni!
- Nem a nadrágot! A piros szoknyát akarom! Nem kell csat!
- Fúj, az uborkát nem szeretem! Vágd le anya a kenyér héját!
- Anya, nincs meg a kesztyűm! Bekötöd a cipőmet? Utálom ezt a sálat.

- Mikor esik már a hó?
- Pillangó lesz a jelem az oviban.
- Anya, miért járnak a gyerekek óvodába? Addig az anyukák hova mennek?
- A maci is ovis lesz. Neki is pillangó a jele.
- Anya, ugye te is jössz az oviba? Anya, ne menj el! Anyaaaaaa!

- Igen, jó volt az oviban. Csak a borsófőzelék nem tetszett. Nem ettem meg.
- A Kitti azt mondta, hogy hülye vagyok. Nem engedte, hogy a babakonyhában játsszak. De azért én meghívom a Kittit is a szülinapomra.

- Anya, pisilni kell!
- Apa, mi az a kelkáposzta? Mondta az óvónéni, hogy holnap az lesz az ebéd.

- Apa, építsd meg nekem a vasútállomást! Apa, gyere játszani!
- Anyaaaaa! A Morzsika megrágta a pónim fejét!
- Anyaaaaa! Sári nem adja oda a füzetét! 
- Én mikor leszek iskolás? Én is iskolába akarok járni!

- De gyönyörű torta! Nézd Sári, Énkicsipónis, pont ahogy kértem! Kívánok valamit! Anya, ugye nem baj, ha nem árulom el, mit kívántam?
- Jééé, egy gyönyörű legó lovas farm! Pont ilyet akartam!
- Anya, játszunk!

- Nem, még nem akarok fürdeni menni!
- Anya, a lovacskák is jöhetnek a kádba? És a Morzsika?
- Nem, még nem hűlt ki a víz!
- Anya, ugye mesélsz valamit! Bogyó és Babócát, légyszi!
- Anya, aludhatok ma veled?
- Fogd a kezem, amíg elalszom!
- Anya, mindenkinek van születésnapja? 

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Eszter ma 3 éves.

Egy párhuzamos univerzumban.

20150104_180213.jpg

Szerző: anna_over_the_moon  2015.01.05. 08:00 Szólj hozzá!

Dalszöveg angolul és magyarul a hajtás után.

Szerző: anna_over_the_moon  2014.12.12. 08:51 Szólj hozzá!

Igazán nem szoktam ilyet csinálni, de beneveztem egy blogversenyre. No, nem a fődíjként kapható wellness hétvége miatt (bár nagyon rám férne, hosszú és kemény év volt ez is), hanem mert így is szeretnék egy kis "hírverést" csapni az ügyünknek. 

A LELKES blogversenyre elsősorban olyan blogok jelentkezését várták, amelyek valamilyen szinten motiválják olvasóikat. Szeretném hinni, hogy a Szívemben dobog a szíved egy ilyen blog. Mert mi nem vagyunk sem fogyókúra / fittness / gasztro / karrier vagy önmegvalósítási tanácsadó oldal, a téma se nem vidám, se nem könnyed, de a visszajelzéseitek alapján egy olyan élethelyzetben nyújt talán egy csöppnyi segítséget, amelyről a legtöbb ember még rémálmában sem mer gondolni. Ez szerintem kimeríti a lelkesítés fogalmát, bár talán nem is ez a jó szó rá.

Mindenesetre - akárhányadik helyen is fog végezni a blog - nagyon hálás leszek, ha szavazatoddal támogatsz a versenyben.

Szavazni itt tudsz.

Egy ember napi 3 szavazatot adhat le (különböző blogokra), egészen december 23-ig, és a szavazók közt is értékes ajándékokat sorsolnak ki.

A blog bemutatkozó írása pedig itt jelent meg.

Köszönöm, ha támogatsz!

Anna

 

 

Szerző: anna_over_the_moon  2014.12.11. 08:45 Szólj hozzá!

Rendhagyó poszt lesz ez. Sok személyes élménnyel, leginkább a nagylányomról, a végén egy nagyon saját következtetéssel, csak saját magamra vonatkozóan.

Sári majdnem 4 éves volt, amikor Eszter meghalt. Kiscsoportos, csöpp picilány, akinek ilyen fiatalon már meg kellett tudnia, hogy milyen az, amikor elveszítünk valakit. Valakit, akit várt, aki a legközelebbi rokona lett volna, játszótársa, szövetségese, legjobb barátja, akinek ő lett volna a védelmezője, a nagytestvére.

Sárinak elmondani életem talán legnehezebb pillanata volt...

Már a szülőszobán nem tudtam, mit is fogunk mondani Sárinak. Nagyon várta Esztert, persze, én mindvégig azt hittem, hogy az érdeklődése csak addig fog tartani, amíg ki nem derül, hogy mennyire semmit nem tud kezdeni egy kisbabával. Sári egyébként váltig állította, hogy ő nagyon okos nagytestvér lesz, és a szülés előtti napon is, amikor jöttünk haza az oviból, mondta, hogy majd ő fogja elkísérni Esztert a bölcsibe, és reméli, hogy Eszter is a Kacsa csoportba fog majd járni az oviban, mert az a legjobb ovi.

Hát így szerette volna, ha kistestvére születik.

Amíg kórházban voltam, kértem a férjemet, hogy mondja meg Sárinak, tudja, hogy miért nem vagyok otthon. Az ő elmondása szerint annyi történt, hogy ő mondta, hogy Eszter megszületett, de sajnos nem jöhet haza, nem fogjuk látni, mert elment az angyalkákhoz. Sárit nem különösebben izgatta a dolog, így mindenki elkönyvelte, hogy jó, persze, jobb is így, neki ez egyáltalán nem kézzelfogható még, nem érti, stb.

Sosem fogom elfelejteni a reakcióját, amikor végül is hazajöttem, és szembesült a tényekkel.

Vasárnap volt. Ebéd utáni alváshoz készülődtünk, Sári ekkor látott először igazán. Mosolygott, nézte a hasamat, és megkérdezte, hogy mikor születik meg az Eszter. Mondtam, amit az apja is, hogy Eszter már megszületett, de sajnos elment az angyalkákhoz. Sári azt hitte, viccelek. "Neeeeem!" - mondta nevetve, én pedig sírva ráztam a fejem, hogy de, tényleg. Sári először még mindig nevetve tiltakozott, majd a nevetése egyre inkább kiabálásba, végül zokogásba váltott, ölelt engem, és közben dobálta magát, talán meg is ütött, végül az apjához bújt, és úgy zokogott. Közben próbáltam csitítgatni, és elmondani, ami történt. Nem kerteltem, az igazat mondtam, persze, úgy, hogy ő is megértse (amit mi sem értettünk).

Elég sokáig sírt, és egyáltalán nem akart rám nézni. Azt hiszem, haragudott. Végül mondtam, hogy aki meghal, azt el kell temetni, úgyhogy el fogjuk Esztert is temetni, akkor egy kicsit megnyugodott. "Most már megnyugodtam." - mondta.

Igyekeztem Sárinak (és magamnak is) megkönnyíteni az ezt követő időszakot, és az összes AnnaPetiGergő könyvet elpakoltam, meg azokat is, amik a kistestvér érkezésével foglalkoztak. De valahogy mindig előkerültek, és valaki visszatette a polcra őket, és Sári sokszor, nagyon sokszor kérte, hogy azokból meséljünk. Szerencsére mára már kinőtt ezekből a könyvekből, de az elmúlt három évben rengetegszer emlegette Esztert, vagy hogy mikor lesz végre (élő) kistestvére, és mennyire szomorú, hogy neki nincsen.

Tudom, hogy a szakirodalmak szerint a gyerekek 6-7 éves korban kezdenek csak érdeklődni, és egyáltalán megérteni a halált, de én biztos vagyok benne, hogy Sári már nagyon korán felfogta, hogy mit is jelent, hogy Eszter meghalt. A gyerekek valamilyen elemi bölcsességével megmagyarázta magának, feldolgozta magában a történteket. A státuszokat leginkább talán a lezajlott (és általam lejegyzetelt) beszélgetésekkel lehetne a legjobban szemléltetni.

Szerző: anna_over_the_moon  2014.11.13. 11:15 Szólj hozzá!

Címkék: elmélkedés lelki dolgok továbblépés

- És neked hány gyereked van? - fordult felém ezzel a könnyed kérdéssel, kedélyesen és vidáman.

Mindig tudtam, hogy eljön majd ez a pillanat, elhangzik majd ez a kérdés, mégis váratlanul ér a dolog. Egy egyébként kellemesnek mondható üzleti vacsorán vagyok, kb. 4 hónappal Eszter halála után. Már nem látszik rajtam, hogy nemrég szültem, mert a terhesség alatt felszedett kilók villámgyorsan olvadtak le rólam a depressziónak, folyamatos gyomorfájásnak és a gyásznak köszönhetően. A kislányomra a testemen már csak egy tetoválás, a császármetszés rózsaszín hege, és a néha még befeszülő melleim emlékeztetnek.

A vacsorán már túl vagyunk a hivatalos körökön, most jön a szokásos -szintén még elég felszínes- társalgás, ahol már megengedett néhány magánéleti kérdés, nem sok, csak ami nagyjából belefér egy személyigazolványba is. Házas vagy? Hova mész nyaralni? Szereted a vörösbort? Gyerek van? Mennyi? Nincs ebben semmi hátsó szándék, ki kell bírni a társalgásnak a desszertig, márpedig ebben az étteremben jól elhúzzák az időt a fogások között. 

Szerző: anna_over_the_moon  2014.10.09. 11:36 2 komment

Címkék: elmélkedés mások véleménye lelki dolgok

süti beállítások módosítása