Amikor még bennem voltál
egy ütemre lépett szívünk
titi voltál, és én a tá 
kézenfogva járva éltünk
moccanásod az enyém volt
és tied a gondolatom
egy volt lelkünk, egy a vérünk
megosztoztunk az álmokon.

Amikor még velem voltál
kitágultak a határok
tükörképem láttam benned
egy elképzelt valóságot
csillogott a fénytelen éj
hozzám bújt a pillantásod.
Illúzió volt az egész …
csupán hazug látomások.

Amikor így magam hagytál
- hogy nagyon fáj, érzed, tudom -
könnyeimnek tengerhídján
vitt az utad… "Menj szabadon!"
Azóta is lyukas szívvel
keresem az új világot
ahol lelkem újra éled
s önmagamra rátalálok.

In memoriam NNJ (1998-2006)

Bár én ezúttal nem számolom, de a testem szerint eltelt egy hónap. Vártam is ezt a pillanatot, meg nem is.  Vártam, mert ehhez kötöttem az új nőgyógyász felkeresését, de féltem is tőle, mert már pontosan tudtam, milyen érzés az első egy elvesztett terhességet követően.

Mondd, hogy élik túl az anyák
szenvedő gyermekük jaját?
Csontig hatoló fájdalmát?
S az ítéletet: nincs tovább…?

Mondd, mi viszi őket tovább?
Mitől moccan ismét a láb?
Hogyan színesül a világ?
A feketét mi festi át?

Miből facsarnak örömet?
Hogy mentik meg a lelküket?
Hová rejtik könnyeiket?
Hogy ölik meg éjeiket?

Hová bújt el az igazság?
Miért ily kegyetlen a világ?
Merre viszi őket tovább?
Hogyan élik túl az anyák?

Dalszöveg a hajtás után.

Emlékszem, júniusban vártam, hogy mehessek dolgozni. Vártam, de rettegtem is tőle. Belegondoltam, hogy majd mindenki megkérdezi, mi volt, hogy volt, és én majd nem bírom sírás nélkül. Aztán eljött, és komolyan azt hittem belehalok a fájdalomba, de aztán mégis túléltem, és a második nap már könnyebben ment, a harmadik még könnyebben... Akkor azt hittem, egyszer kell csak túlélnem. Hát tévedtem.

Ma ismét Virág Lili egyik írását közlöm, egy misztikus utazásról -szó szerint a világ tetejére - nem sokkal kisfia, Norbi halála után.

2006 decemberének első napjaiban érkezett a telefon: meghívást kaptam Nepálba. Annyira váratlan és érthetetlen volt számomra ez az invitálás, hogy kétszer is megkérdeztem a hívót, valóban nekem szánta-e a szavait. De kétségtelen: a lehetőség engem szólított meg. És nem is volt benne semmi érthetetlen. Egy csoport tagjaként azért utazhatok a világ másik felére, hogy segítségre leljek életem legnagyobb tragédiájának feldolgozásához. Másképp fogalmazva a túléléshez. De erre csak később, ott kint, Nepálban jöttem rá.

Tele voltam bizonytalansággal és kétségekkel. Úgy éreztem, túl gyorsan kell határoznom (két napom volt a válaszra), pedig tudtam, egy hónappal később se lenne könnyebb. De talán ez az egyetlen esélyem arra, hogy magamra találjak- gondoltam pár másodperccel később. Talán ez az egyetlen lehetőség, hogy legyőzzem az engem ért veszteséget és választ kapjak néhány kérdésemre. Hogy kiderüljön, van-e tovább?

Ismerlek.

Persze, fogalmam sincs Rólad. A neved nem hallottam soha, nyilván nem is találkoztunk még, a facebook-on is csak a profilképedet látom. Mégis ismerlek.

Tudom a történetedet. A részleteket persze nem: a dátumok, a hetek száma, a kórház, az orvos nem ugyanaz. Biztosan másképp is történt a tragédia. Fejlődési rendellenesség, koraszülés, halvaszülés, csecsemőhalál. Csak egy szó a zárójelentésen. Bár más sorrendben jönnek a betűk egymás után, de a lényeg ugyanaz.

Most már ismerlek. Tudom, hol kezdődött el a történeted. És te is ismersz engem. Mert ugyanazon mentem keresztül, mint te.

Már több, mint egy hét eltelt. Az első pár napot otthon-otthon töltöttük, hogy eltereljük a figyelmünket, de csütörtök óta megint csak ketten vagyunk. Voltam dokinál, fizikailag minden rendben. Lelkileg kevésbé.

Ez most más. Vacakul hangozhat, de ezúttal talán a hogyan és a miért jobban fáj, mint maga veszteség ténye. Tavaly áprilisban a fiamat gyászoltam, most az elvesztett lehetőséget. Kicsi volt még, és azt hiszem nem is mertem annyira kötődni hozzá...

Lehet éppen ez volt a baj. Vagy, hogy túl sokat gondoltam Szabira. Vagy, hogy mások gyászáról olvastam. Vagy ez a büntetésem, amiért olyan könnyen lemondtam a fiamról. Vagy tényleg csak egyszerűen pechesek vagyunk...

Most már mindegy. Újra talpra állunk. Már úgyis van benne gyakorlatunk...

(2013. január 28.)

túlhaladja az idő a dolgokat
megoldani próbálom a gondokat
láthatóan sikertelen gondolat
túlélni a pillanatnyi magamat

vérbő lázban siratni a tegnapot
vérző gyászban feledni, mi fájhatott
élő lángban eltüzelni a magot
megtalálni hamuban a holnapot

hóesésben meglelni a meleget
sáros járdán keresni a léptedet
felhőkön át meglátni a csillagot…
egyszer én is elmondhassam: OTT vagyok

Tegnap még a saját lábamon mentem a kórházba, ma mentő vitt.

Tegnap még hallottam a szívverését, ma a kezemben tartottam.

Tegnap még aggódtam érte, ma már nincs kiért.

(2013. január 19.)

Én a szívemet szétszakítottam:
ahány darabja, annyifele van.

Én azt gondoltam, hogy ezt így lehet,
és csorbát nem szenved a szeretet.

Hittem, hogy minden darab új egész,
s akit szeret, azért mindenre kész.

Mindenre kész, – de ah, – erőtelen
e balga, szétforgácsolt szerelem.

Ez a tudat éget, mint a kereszt,
én Istenem, nem így akartam ezt.

Nem így: kapni más lelke aranyát,
s cserébe tarka rongyot adni át.

Arany lélekkapun menni által,
s fizetni pár színes szóvirággal.

Egyformának lenni mindenkihez:
emberfeletti nagy szív kell ehhez.

Én a szívemet szétszakítottam,
ahány darabja, annyifele van.

Pár rongydarab jutott mindenkinek, -
és nem jutott az egész senkinek.

Köszönet a találatért Ildinek.

Ismét Virág Lili egyik írását posztolom. Az írás 2 évvel kisfia, Norbi halála után született. Norbi történetét itt tudod elolvasni.

Órák óta esik. Szürke sötétség ülte meg a várost, és állhatatosan csorgatja ránk koszos nyálát. Innen nézve úgy tűnik, sosem hagyja abba. Becsukom a szemem és megpróbálom elképzelni, hogy a piszkosszürke, egybefüggő felhőmezőn túl igenis ott van a kék ég, az éltető meleget adó nap és a méltóságteljes kozmosz, amelynek történetében szóra sem érdemes esemény a mi kilátástalanul zuhogó kis őszi esőnk.

Ám a mutatvány nem sikerül. Képtelen vagyok távolabb látni a reménytelen felhőknél. Ülök a félhomályban, didergek a fűtött szobában, és együtt sírok az esővel.

...

Megkérdezték, hány gramm volt. Magyarázkodni kezdtem, hogy Magyarországon másképpen állnak a dolgokhoz, de attól még bűntudat megmaradt. Hát telefonáltam, aztán megint és megint. Egymást követték a mellékek és a keresett személyek. Aztán célba értem és megláttam a nagy semmit. Lassan 9 hónapja, hogy megszületett és azóta a pécsi patológia raktárának egyik polcán, egy formalinos üvegben várja, hogy végre foglalkozzanak vele. "Minta" - így nevezte a doktornő... Mi Szabolcsnak hívjuk.

180gr

19cm

... és ha van rá mód, nem hagyjuk ott nekik!

...

Vidám az arcom,
a szám nevet.
De lelkem halott.
Így van ez.

Kívül fényes derű,
jókedv,
belül egy szánalmas,
vergődő holttest.

A felszín: egy nagy csalás.
Elhitetem: van tovább.
Becsapom a nagy világot,
elrejtem a valóságot.

Olyan jól ment pedig minden,
hogy még magam is elhittem –
túl vagyok a nehezén,
nap süt életem egén.

De tévedtem –
még nincs kész.

a munka nincs elvégezve
tán nem is lesz befejezve
túl rövid rá ez életem
megnyugodjon sajgó lelkem

Addig is a megoldás
- nem jut eszembe most más -

Arcom vidám,
a szám nevet.
Csaló vagyok.
Így van ez.

Te is úgy érzed, hogy a világnak más arcot mutatsz, vagy kell mutatnod a gyászod miatt? Megmutathatod-e az érzéseidet, vagy -akár magad előtt is- letagadod a gyászodat?

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

(Ady Endre)

Párizst "vigaszdíjként" kaptam. Mindig is vágytam oda, a Szajna-partra, a múzeumokba, a tömény kultúra fellegvárába, de mindig volt más, volt fontosabb, mint Párizs. Aztán 2012. januárjában hirtelen semmi sem lett fontos. Az sem, hogy lássam Párizst. Mégis megvettük a repülőjegyet, és három hónappal később, a terhesség alatt felszedett kilókkal, a még mindig tejtől duzzadó melleimmel elrepültünk a világ legromantikusabb városába, azért, mert én így akartam.

Mióta a férjem kijött utánam, nagyon jól éreztem magam. Nem sírtam, és bár talán érzéketlenül hangzik, de nem gondoltam annyit Szabira.  Illetve gondoltam, de nem fájt, nem sírtam és végül mindig oda lyukadtam ki, hogy nemsokára eljön a tesó ideje. Annyira vártam a napot, hogy végre bevehessem az első szem terhesvitamint...

Aztán eljött végre: A férjem első munkanapja, az első tabletta... és ezzel együtt beköltözött a rettegés is a szívembe.

Sziklaszirten nagy fa áll
ágai közt hajlék vár
Egy fészekben két madár
Hím és nőstény. Ők egy pár.

Násztáncukat járják épp
egymáséi ők végképp
Siklanak a magasban
méltósággal, párosan

Nap múlik el nap után
élet születik a fán
Tojás héja megrepedt
fészeklakó érkezett

Ím, a párból család lett
repülnek a Hold felett
suhannak a Nap fölé
s nem sejtik: nem örökké.

Felhők jönnek, ijesztők
rossz érzéseket keltők
Acsarkodnak égiek
riadoznak légiek.
Kezdődik a háború
beleremeg az odú
nyoma sincs a melegnek
rút szellemek köröznek.
Villám Király érkezik
az ég széttöredezik
sötétjére, ahol jár
halálfejet rajzol rá.
Megdermed a levegő
veszélyben van fa és kő
Madárfészek fedetlen
s mi jőni fog: kegyetlen.
Villám csap a fészekbe
s eltalálja telibe
kit hiába védenek:
Őt, a leggyengébbiket.

És a csapás végzetes
bár a sors még oly kegyes
ad nekik egy kis időt
tegyék, mi megtehető.
Reménykedik madár-pár
fiókára élet vár.
De jaj, mégsem! Látják már
homályosul a határ.
Csendben fogy a lélegzet
szülő-gyermek eggyé lesz
Kismadár az útjára
a lét túloldalára
így indul el egyedül.
Emléket hagy cseréül.

Hím és nőstény itt marad
nem süt felettük a nap
tébolyultan, őrülten
öldöklődnek rémesen
Egymás tollát tépdesik
marcangolják véresig
csőrük mélyen húsba vág
érzik egyre, nincs tovább.
Útjuk végleg külön vál
reményük mind tovaszáll.

Mi vagyunk a madár-pár
s Norbi volt a kismadár.

A párodat és Téged a veszteség inkább összekovácsolt, vagy eltávolított? Ha ez utóbbi, akkor mi volt az oka ennek?

A múltkor a rádióban hallgattam egy interjút Pásztor Annával, az Anna and the barbies frontemberével. Az utóbbi időben eléggé felfuttatott zenekar énekesnője jelenleg öt hónapos terhes. A beszélgetés során azonban elmesélte, hogy tavaly már egyszer sikerült teherbe esnie, de sajnos ott kiderült, hogy valami gond volt a babával. Nem mondta ki, de utalt rá, hogy végül is úgy döntöttek, nem tartják meg. Ezután fél év kellett neki, míg lelkileg rendbe hozza magát, és a gyászában sokat segített a zene. A következő két dalt is a kisbaba elvesztése ihlette. 

Anna februárban újra terhes lett, ahogy fogalmazott, a kis ejtőernyős két kört ment fönt, mire újra lejött hozzá.

Először tehát jöjjön a jobban ismert Márti dala. Szeretem ezt a dalt, mert épp azt üzeni, amire mindig is vágytam: ha majd a halálos ágyamon visszatekintek az életemre, akkor azt mondhassam: "Igen, még egyszer pontosan ugyanígy csinálnám végig!"

A következő dal pedig a "Don't go home" (Ne menj haza), kicsit magyaros angolsággal, de azért élvezhető. A dal inkább szerelmes szám, viszont az említett interjú szerint ezt is a baba elvesztése inspirálta.

Dalszöveg angolul és magyarul a hajtás után.