Dalszöveg angolul és magyarul a hajtás után.

már nem számolom a heteket
hétnaponta gyertyalángba vésem bele a jeled
és néha felriaszt a kedd hajnal

már nem skandálom a bűnöket
merevlemez skatulyákban dédelgetem vétkemet
és néha megöntözöm sós savval

már nem valóság, csak képzelet
megsetörtént pillanatok sűrűsítik véremet
és ölelnek júniusi faggyal

…

sosem ajnároztam sírodat
nincsen fejfa, kőangyalka, pucoktúrta földkupac
csak gyertya van, s árva lángja te vagy

Álmomban sűrű szél fújt akkor éjjel,
megbontotta az ébrenlét zárt falát,
a túloldalon a halál orgonált
és hanghidat építve eléd térdelt.

Búgása megbűvölt, csábított téged,
szólított a fekete csend odaát,
nem titkolhattad a rettenet dalát -,
hallgattad - és feküdtünk kéz a kézben.

Odakint gőzölögve csorgott a nyár,
idebent én számoltam a cseppeket -
tested kiürült, mint a vizespohár,

az éjszaka vörös könnyet nedvedzett.
Álmomban hintalovon száguldottál,
s szőke tincseidben hajcsat fityegett.

A következő poszt teljes mértékben magánvéleményt tükröz. Szeretném előre bocsátani, hogy elítélek minden olyan cselekedet, ami más embernek okoz akarva, vagy akaratlanul kárt. A poszt célja tehát nem a bűntől való felmentés, hanem az elképzelt mögöttes motiváció megértése.

Megdöbbentő hírt olvastam a neten: egy osztrák nő, miután többedszerre is elvetélt, féltékenységből vetélést okozó mérget itatott terhes ismerőseivel, akik ezt követően szintén elvesztették a babáikat. Évekkel később annyira rossz volt emiatt a lelkiismerete, hogy bevallotta tettét nekik, akik ezt követően feljelentették a nőt, így rá most börtönbüntetés vár. A nőnek egyébként azóta már született egy kislánya, akit most minden bizonnyal egy ideig nem láthat.

Mennyire borzasztóan szomorú már ez a történet? Mert természetesen túl azon, hogy senki, de az ég világon senki (főleg nem egy ártatlan magzat) nem érdemli meg ezt, és nincs arra semmilyen mentség, hogy valaki szándékosan okozzon ilyet másoknak - mégis, milyen iszonyatos elkeseredettség hajthatta ezt a nőt?

 Nagyon erős videó...

Dalszöveg a hajtás után.

Se élet
se halál
ura nem vagyok.
Nem az én akaratomból szólnak a
harangok.

Hogy jöttél – a te döntésed volt
és hogy hányszor látod a gólya-fiók’
röptét
már akkor tudtad, mikor
megszülettél.
Szavam nem lehetett benne.
Nekem csak az éjszakák maradtak a
végén,
meg a Könnyek Tele,
a hittelen remény, hogy elbírhatok –
Vele,
és a roppanó hóban hempergő
kacagás.

Már elküldte meghívóját a
másik világ.
Te szélesre tártad nyitott ajtaját,
de nekem nyújtva kezed még
elhitetted, hogy én megmenthetlek.

Aztán csend lett.

Nem voltam az életed ura
és nem volt hatalmam a halálod felett.
Nem én döntöttem.
Te – és az istenek.

A lét kereke azóta is forog.

Lassan már gyógyulok.
A vezeklésnek nemsokára vége.
Elengedlek.
Végre.

Nem akarok giccsben tocsogó posztot írni az anyai szeretetről - még akkor sem, ha valószínűleg ez a legszentimentálisabb, a rációt leginkább nélkülöző téma ezen a világon. És én Eszter által értettem meg igazán, mit is jelent ez. 

Ha beszélgetnénk erről, biztos jönnének a közhelyek: az anyai szeretet önzetlen. Az anyai szeretet ösztönös. Az anyai szeretet határtalan. A realistábbak biztos hozzátennék, hogy az anyai szeretet az evolúció "teremtménye", mert az ember utódja annyira gyámoltalan a születésekor, és akkora terhet ró az anyára még hosszú évekig, hogy ha nem szeretné, valószínűleg az anya nem vállalná a felnevelését. És az anyai szeretet nem a gyerek születésével születik - talán már a fogantatás pillanatában - de az is lehet, hogy öröktől fogva - létezik.

Épp a konyhában kellene sürögnöm. Biztos morognék, mert összeesik a piskótalap (ahogy nálam mindig szokott, amikor szépet akarok). Aztán babakocsiba vágnám a gyereket és együtt elmennénk marcipánt, tüzijátékot, gyertyát keríteni....

Ehelyett kiveszek két mécsest a dobozból, és elmegyek I. elé, mire végez a munkával, aztán együtt kimegyünk a temetőbe. Tavaly elég volt egy gyertya is...

Virág Lili kisfia, Norbi szeptember 28-n lett volna 15 éves. A következő versek évről évre mind a szülinapján íródtak. 

Virág Lili: tizenkettő

ma varjak károgtak
valahol
az ablakon túl
még takarta őket az ősz
de az elmúlás szele
befújta magát mélybarna
lelkembe

éppen ma
amikor
tizenkét évet álmodtam rólad

aznap nem sírtak varjak
csak én
ahogy félős-fájdalmasan
téged vártalak

mondd, most merre vagy?

****

Virág Lili: ajándék helyett

ma este újra megidézlek
bár tudom
az égben nincsenek angyalok
szárnyad megfagyott a térben
bársonyán az élet sebeket hagyott

tudom
a bélyeget mára lemostad
ébredésed elsöpörte a koszt
makulátlanná lett ívelésed
tökéletlen csupán
én
vagyok

mert tudd
még fáj a léted
érintésed az időn át is
perzsel
éget
és egyre sajog bennem
bűvös számod

immár

tizenhárom 

****

Virág Lili: személyi igazolvány helyett

írnom kell
(ma muszáj!)
akarom a szavakat
ma pont úgy
ahogy egykor
téged
akartalak

írni akartam ma
téged mintázó
gyémántsorokat
de már tudom
a te napodon
nem születhet
se mondat
se több csoda

tizennégy éves
lett ma
a beteljesedett pillanat
s nyomodat már nem őrzi más
csak néhány megfakult irat

meg én

és bennem millió
versbe nem foglalható
gondolat

Október 15-e a világ angolszász (és mostanában olasz) felén a perinatális gyász világnapja, amikor a szülés előtt, közben, vagy az egy éves korig elvesztett magzatokra, babákra emlékezünk. Nyugaton sok nyilvános megemlékezést, sétát, kampányt tartanak ezen a napon - mi Magyarországon tavaly kezdtük el, és csatlakoztunk szélesebb körben az eseményekhez.

Maga a megemlékezés nem a mi ötletünk: terjed már egy ideje, talán évek óta is a neten, de ez benne a legjobb, hogy névtelenül is lehet csatlakozni, és még a szobából sem kell kimenni, hogy részesei lehessünk. "International Wave of Light" - magyarul (önkényesen fordítva) a Gyertyaláng útja.

Minden résztvevő 2013. október 15-n helyi idő szerint este 7 órakor gyertyát gyújt ezeknek a kisbabáknak az emlékére, akiknek a fénye nagyon rövid ideig ragyogta csak be az életünket. A gyertyaláng 1 órát égjen - így 24 óra alatt mindig lesz a Földnek egy pontja, ahol épp ég a gyertya, miközben a láng 1 nap alatt körbejárja a bolygót.

Az International Wave of Light hivatalos facebook oldala: https://www.facebook.com/events/618297574869732/?fref=ts

A Gyertyaláng Útja 2013 esemény magyar facebook oldala: https://www.facebook.com/events/525101320892265/

Szerintem kedves, egyszerűen kivitelezhető kezdeményezés, és kérek minden olvaónkat, hogy csatlakozzon, és gyújtson egy gyertyát azokért a kisbabákért, akik valakiknek, valahol nagyon hiányoznak.

Köszönjük!

Egy gyermek elvesztése semmihez sem fogható fájdalom. Elveszíteni a legszeretettebbet pedig soha nem múló teher, amit vinnünk kell. Fogást, reményt és fogódzót keresni, találni és adni magunak - talán a legfontosabb lehetőség lehet további életünk számára.

Ne küzdj egyedül, osztozz a teherben a sorstársakkal és szakértő csoportvezetőinkkel! Gyere és csatlakozz gyászcsoportunkhoz, ahol mindenki rengeteg megválaszolatlan kérdéssel, nem múló szorongással vív önmagában. Nem ígérjük, hogy megoldunk mindent, de amit megtehetünk, azt csoportunk, közösségünk megteszi: könnyebb így viselni a terhet...

Várunk minden nőt, férfit, párt és hozzátartozót, aki találkozott a születés körüli halállal, a veszteség borzalmával.
Csoportunk péntek esténként, heti rendszerességgel találkozik a XIII. kerületben.
Az első két alkalom minden érdeklődő számára nyitott.
Első alkalom: 2013. október 18-a péntek, esti órákban.

A csoport biztonsága és az eredményes együttműködés érdekében fontos, hogy előzetesen megismerjük egymást. Ha jönnél a csoportba, jelentkezz itt az eseménynél vagy privát üzenetben, telefonon (+36207752242, +36302223444), illetve az e-mail címeinken.

A csoporton való részvétel ingyenes, de a terembérletet és az esetlegesen felmerülő költségeket a résztvevőknek kell állniuk. (Az összeg létszámtól függően 500-1000 forint között szokott lenni/alkalom.)

Csoportvezetők: Simon Kata, klinikai szakpszichológus jelölt és Szalai Zsanett Pynky, dúla

Az esemény facebook oldala: https://www.facebook.com/events/724615970898710/?fref=ts

Az utóbbi időben borzasztó büszke voltam magamra, amiért szinte már-már normálisan tudok létezni. Abba a hitbe ringattam magam, hogy akkor innentől nem tud felkavarni semmilyen megjegyzés, vagy reakció a velünk történtekkel kapcsolatban. Hát - mint már annyiszor - ezúttal is tévedtem.

Hinni a tavaszt
jégvirágmezőtől átláthatatlan ablak mögött
Hinni a zöldet
mikor a világ szürkébe öltözött
Hinni tiszta madár-szót
dacára hamis ember-mondatoknak
Hinni a jót ott is
ahol csak rossz sarjad
Hinni új születést
nem ily' törékenyet
Hinni a Teremtőt
hogy holnap ügyesebb lesz
Hinni az egyenest
két apró pont között
Hinni találkozást
ott fenn a Göncölön
Hinni az utat
ép lábbal bejárni
Hinni létét annak
mi szemnek nem látszik
Hinni az erőt
Hinni nevetést
Hinni a hitet…

Ez több is, mint elég.

Fél évet mondtak, hogy ennyit kell várnunk a következő terhességgel. Eszter császárral született, a sebnek pihenni kell. Tudták, hogy már soha többet nem szülhetek természetes úton, tudtam én is - és egyáltalán nem izgatott. Biztos csodálatos dolog saját erőből világra hozni egy kisbabát, de azt hiszem, az előzményeket tekintve én a "világra hozni"-val is kiegyeztem volna. 

A legtöbb nő, akit ismerek, mindent megtett, hogy minél hamarabb újra teherbe eshessen a vesztesége után. Megértettem őket, igazi vigaszt -gondoltam- csak egy újabb (vigasz)baba hozhat. Én mégsem akartam elsietni. Nagyon türelmetlen típus vagyok, általában mindent akarok, és mindent azonnal - ezt most valahogy mégsem siettettem. Előbb el akartam engedni Esztert - hogy minden porcikám tudja, nem ő lesz az, aki esetleg beköltözik a méhembe. Ezért vártunk 11 hónapot a következő babával, akik -mert hogy ketten voltak- az első hívásra (csakúgy, mint Eszter), jöttek is. 

És hogy mennyire nem voltam felkészülve, az abból derült ki, hogy a terhességgel gyakorlatilag az első pillanattól kezdve problémák voltak. 

Mióta kiderült a - jelenlegi - terhességem, minden erőmet megfeszítve igyekszem pozitív lenni. 

Egy kívülállónak (Értem ez alatt elsősorban azokat, akiknek az első mondatuk a hozzáállás fontosságáról szól.) valószínűleg halvány fogalma sincs, mekkora munka ez, és itt a munkát szó szerint értem. Van olyan nap, hogy mind mentálisan, mind fizikailag nullára szív le az erőlködés, hogy elhessegessem a negatív gondolatokat.

Azonban bármennyire fontosnak tartom én is a babánkba vetett hitet, fenntartok magamnak egy kiskaput. Egy olyan vészkijáratot, ami segít majd megőrizni az ép eszemet, ha esetleg megint nem lesz szerencsénk.

Virág Lili sorai szerintem az első lépéseket jelentik az elfogadás felé vezető úton. Hogy a tökéletes elfogadás a világ végén van-e, vagy valahol máshol, azt -azt hiszem- mindenkinek magának kell eldöntenie.

Fúj a szél. Besöpri a városba az őszt. Zörgő falevelek koppannak a szélvédőn és morzsákra hullva végzik be idő előtt az életüket.

Itt az ősz. Belém lopózott. Vackot rakott magának a bőröm alatt, a csontjaimban. Suhognak a szárnyai, ahogy a szél hátán belovagolja az utcákat, körbecsókol élőt és élettelent, és kemény érintésével egyértelművé teszi: eljött az ő ideje.

Különös ez a hangulat. Mélázásra késztet. Lelassít. Futás helyett csak bandukolok, szócséplés helyett tagoltan, megfontoltan beszélek. Elhagytak a hirtelen mozdulatok. Azon kapom magam, hogy elmerengve nézek a távolba, valamit keresve…

Keresek. Örökké keresek. Kérdéseket és válaszokat. Az Igazságot. Elégtételt. Önmagamat. Békét.

Mehetnékem támad. Mindegy, hogy hová, csak el. Innen, a lakásból, az utcából, a városból. Keresem a helyet, ahol nincs kín és nincs rossz, ahol béke van és a pillanat. Ahol az ember elfelejti a bajt, miközben fájdalom nélkül emlékezik rá. Ahol az ember megtanulja úgy őrizni az emlékeit, hogy ne haljon beléjük a halhatatlan lelke. (Tényleg. Milyen egy halhatatlan lélek, miután meghalt? És vajon hányszor halhat meg egyetlen élet alatt…?) Ahol a fájást kioltja a Most, és az ember tudatában van mindannak, amiről sejtelme sem volt, hogy az övé. Ahol az ember bölcs és szelíd és tapasztalt és érett.

Létezik ilyen hely?

Tegnap este a világ végéig is elautóztam volna.

Ez a kifejezés az egyetlen, amire emlékszem egy általam nagyjából másfél éve olvasott írásból. Sajnos azóta hiába keresem, nem találom sehol. Arról szólt, hogy a korai vetélések után már másképpen állunk a következő terhességhez. Nem merünk kötődni, nem merünk szeretni, nem merünk örülni.

  megszületni a jövő hitével
                        ép testben, mint annyian
              ovi helyett csendes kórteremben
                               félni mindennapokat
gyermekként búcsúzni színektől és fénytől
                             bízva, hogy az áldozat
                                nem lesz hiábavaló…

                             Halálnak kerítője, Idő
                      bár bókol, sok jajt osztogat
                      gátlás nélkül veszejt szülőt
   s keze nyomán sírhalommá göröngyösül
                                 zsenge iskolai pad…

                             vakként is tisztán látni
                       tisztábban, mint ép-sokan
                            fényt üzenni a sötétből
                                járni szemtelen utat

                           s kaput nyitva új jövőre
                                    átlépni a gátakat
                             bízva, hogy az áldozat
                            ezúttal nem hiábavaló…

2013. április 21.

Ma egy éve.

Érdekes, hogy mennyi mindent vár az ember egy-egy "kerek" időintervallumtól. Három hónap, fél év, egy év...

Titkon talán azt várjuk (mégha az ellenkezőjét is állítjuk), hogy aznap már másképpen kelünk fel, hogy másképpen fogjuk látni a világot, hogy képesek leszünk továbblépni. Hülye egy berögződés ez, hiszen igazából mindenki tisztában van vele, hogy ez nem így működik.